Ivan Goran Kovacsics: Keringő

A parkett tükrén csillogó körök,
ezüst tavon vert, ringó habfodor.
A lég mögöttünk örvényrajt sodor:
parányi forgók ezre leng, pörög.

Gyűrűs fürtöd arannyal ötvözött,
illata bódít, mint nyíló csokor.
Hajladozz, bimbó, keringj és bomolj!
Már fönn forognak a csillagok között.

Ejnye, eltűnsz karomból, illanó!
Fehér pillangó, tovavillanó:
csak nézlek, hópehelyként csillanó.

Szép bóbitád már más karján kering.
A sok kicsi örvény mind idering,
s illatos fürtöd szivembe legyint.

/Ford.: Dudás Kálmán/

Ivan Goran Kovacsics: Túlérett ősz

Minden gyümölcsben egy kicsiny nap kél föl,
s nevét jelenti, szagok édes nyelvén:
lobog a tűnt nyár tiszafa levélről
s szederről, nyírről, tüzes lángra kelvén.

Sárga tök omlik a domb tetejéről,
diók zuhognak lombok sürü teljén.
Telt szekereknek zengő zaja ér föl,
őszi nagy árnyak égnek az ég selymén.

Ragad az ujjam, csupa édesség lett.
Szívem is immár, mint a gyümölcs, érett.
Illatos. Ám még furcsa erő tartja

karcsu-szép ágán szerelem-érzésnek.
Nézd: teli-vígan kiáltozza égnek
kedvesem nevét a táj ezer ajka.

/Ford.: Devecseri Gábor/

Ivan Goran Kovacsics: Fehérség

Meleg és ragyogó ez a szó: nyár.
Mikor minden falevél, mint kicsi fül, remegett,
úgy hallgatta félőn repeső szivedet
a városvégi erdőben, mikor tüzesen
tűrte tested, hogy lebírja a szerelem -
meleg és ragyogó volt ez a szó: nyár.

Minden falevél ki tudta mondani: ősz.
Mikor halkan lehullt, nedves-pirosan,
lehelet-könnyen – a te ajkad olyan -
s nem remegett már, úgy suttogta szived:
vessetek nekünk puha ágyat, levelek!
Minden falevél ki tudta mondani: ősz.

De most nem suttog a lomb, hallgat süketen -
A kiserdő rejtekét hó lepte be ma,
s mardos a kétség: volt e tüzes nyár is valaha,
itt, hol a hó fehérlik – az ősz itt járt-e minap,
hulló levelek itt lesték-e szavad,
s tested fehérlett lélek-melegen.

/Ford.: Kerényi Grácia/

Ivan Goran Kovacsics: Tavaszi szerelem

Hallod-e, drága, sírnak a gerlék,
gerlice búg a bokrok alatt,
látod-e, lassan úsznak a felhők,
mint galambraj, tiszta csapat.

Drága, szaladjunk, vár a hegyoldal,
nézd: virág-ár kebledig ér,
zöldel a fű, repülünk fel a dombra
fellegek égi tája felé.

Égi magasba szárnyal a vágyunk,
fölfele vonja szivünk örömét
a messzeség, hordozza az álmunk

s mint a fehér felhőket, az ég
egybe-ölel – halkan tovaszállunk
fénybe, sugárba – s elnyel a kék.

/Ford.: Kerényi Grácia/