Kiss Jenő: Órák

Kondulnak, kongatnak az órák…

Nem fog az álom, heverészek.

Ezüst harang üt negyedórát,

egy öblösebb bronz meg egészet.

Régfújt versek zsongnak szivemben:

kegyetlen Flórák, holt Lenórák,

s pillámra egy-egy könny kirebben –

Kondulnak, kongatnak az órák.

Kondulnak, kongatnak az órák…

Mit kérdeznek, mire felelnek?

Mért fájnak rímek, metafórák,

halott költők, halott szerelmek?

Kóbor kis ösvény, lomb, meleg pást…

Eszembe jutnak régi órák.

Ó, akkor még szerettük egymást!

Kondulnak, kongatnak az órák.

Kiss Jenő: Ösztön

1

Holtnak tetteti magát, halottnak,
a bogár, hogy mentse életét:
vak vermekbe fekszünk, mint a holtak,
hívén: mentségünkre ez elég.

Úgy érezzük: életet ha nem lát
a pusztítás kóbor démona,
visszahúzza rólunk tipró ujját,
nem morzsol szét, nem roppant oda.

Ó, bogárka! páncélszárnyú ember!
ez már csak az ösztön, nem az ész!
Csöpp bogárka reszket a szemedben,
dermedt csáppal meglapulni kész.

Szembogarad lelke él tebenned,
megjátszani az üres halált -
hol nincs béke, csak a holttetemnek,
a sír földalatti bánatát - -

2

Bogár-ösztön, élet-szerelem!
Harmatok és csillagok szerelme!
Megülni egy rózsalevelen -
avagy szállni, fel a végtelenbe!

Ösztön! - Hányszor lebecsülted őt,
állatok meg együgyűk vezérét -
istenné tetted az Agyvelőt,
kétrét hajolván előtte, kétrét!

Bezzeg most, hogy istenként teszen,
vészt zúdítva rád a zord egekből:
bújsz, lapulsz, rohangálsz esztelen -
s mint bogárszív, szíved úgy remeg föl.

Torkod elfúl, megdermed agyad,
kihunynak az értelem igéi,
s már csak rémült ösztönöd ragad,
csak az ösztön: élni! élni! élni!

(1944)

Kiss Jenő: Messzire nézünk

Messzire nézünk, mint a csillagok.
Szemünk a magunk sorsán túlragyog,
bejárja a teret, az idegent -
s mint annyiszor már:
észre se vesszük, ami idebent.

Vigyázz, magyar, vigyázz, szép csillagom,
a messzeségbe ne merülj nagyon!
Míg dőre fényed ős homályt hasít,
ezer darabba
vethetnek önnön vak vulkánjaid.

Vigyázz, magyar, vigyázz, szép csillagom,
szemed magadon tartsad, magadon!
Morgó a vész, mit bensőd kérge rejt:
bús meghasonlás,
idegen érdek, bosszú, gyűlölet.

Lásd, nemrég is - ó, én nem feledek! -
mily tüzes poklot hánytak e hegyek,
hány lánc szakadt, hány édes foglalat,
s hány tündér tájad
merült el izzó lávájuk alatt!

Új fortyogásuk félve hallgatom:
vigyázz, magyar, vigyázz, szép csillagom!
Hegy dől, parázs hull, átok fölfakad -
e dúlt világban
lehet-e fontosabb, mint önmagad?!

Vagy úgy érzed, félelmem oktalan?
Ó, szólj akkor, mondd: nincsen igazam.
Mondd: képzelődő, vészhitű vagyok,
mondd: esztelenség!
Hisz messze néznek mind a csillagok!

(1943)

Kiss Jenő: Zsoltár

Hozzád teszem le ügyemet,
perelj, Uram, a perlőimmel!
Intézd el, tégy, amit lehet,
Te tudod: ezt hogyan kell, mint kell.

A Törvényt én nem ismerem,
s jogot veszít, jaj, a tudatlan -
Ó, Ügyvédem! ó, Istenem!
jogot tanultam s félbehagytam.

Most itt állok nap-nap után
kereszttüzében csalerőknek,
s köztük csak forgolódom bután -
Jöjj hát s ügyészeimet győzd meg!

Lássák: azoknak savanyú
a szőlő, kik rá vágyva néznek,
azokból sandít a gyanú,
kik - ágaskodván - föl nem érnek.

Mutasd meg fürtös életem,
mely egyre teltebb, egyre szépül,
hogy én legyek a védelem,
ki elvesznék védelmed nélkül.

A szavad egyensúlyba hoz,
nyelved a mérleg lengő nyelve -
kiállni értem ne habozz,
szavad eréllyel fölemelve!

Nálad jó kézben lesz perem,
perelj, Uram, a perlőimmel!
S nyerd meg magadnak s nekem -
Te jól tudod: hogyan kell, mint kell.

(1938)

Kiss Jenő: Lila után sárga

Ó, e tavasz! Már csak úgy néha-néha
gondolunk a báva hóvirágra!
Azóta, lám-lám, az ibolya méla
lilája is már rácsuklott a szárra:
új szín tűz, azzal csillan át a rét: a
fehér s lila után most a sárga.

Sárga, sárga. itt akármerre nézhet,
mást nem lát a szem a réten átal,
mintha csak zölden tükrözné a kéket,
a kék eget sok sárga csillagával -
Sárga, tűzsárga, mely ha már kiégett,
gazdag múlással mély arannyá hal.

Sárga, sárga. Ma úgy nézek feléje,
mint ki égő csillagokba kémlel -
Ó, ifjúságom tűnt huszonhat éve!
Szinem már hányszor változott az évvel?
Sárga, sárga! reményem színe-fénye,
új szín, új fény a kopott reményen!

Sárga, sárga. A hóvirág-gyerekkor
már csak emlék, fölfehérlő emlék -
S az édes bánat is, a csüggeteg kor -
lilái bomló lelkem ékítették.
Elnyílt, mi könnyű színnel szórt be egykor,
egyik régen, a másik csak nemrég.

Elnyílt, de hát ki bánja? Már a férfi
színe illik hozzám is! A vad láng
s szabad derű, mi lelkemet befényli:
sárga virágod, érett fiatalság!
Sárga, tűzsárga, mely arannyá ég ki!
Férfikorom jele - szép bizonyság!

Tavasz ez még - de már csak néha-néha
gondolunk a báva hóvirágra.
Azóta, lám-lám, az ibolya méla
lilája is már rácsuklott a szárra,
új szín tűz, azzal csillan át a rét: a
fehér s lila után most a sárga.

(1938)

Kiss Jenő: Múló nyár ege

Ritkulnak a levelek,
már látszik jól az ég,
te állsz, én meg heverek,
s nézzük, hogyan szendereg
a zöld között a kék.
Könnyű szemünk ott futkos
a múló nyár egén,
te azt mondod: be magos!
én azt mondom: be mély!

Most rám pillantasz hirtelen,
én pedig tereád -
Mért csodálkozol ezen?
Igazunk van, kedvesem,
igazunk egyaránt.
Csak feküdj hanyatt a rossz
pokrócra, ahogy én,
s meglásd: ami úgy magos,
az innen nézve mély.

(1937)

Kiss Jenő: Tönkből sarjadt vesszők

Mint fatönkből gyenge vessző,
nemzedékünk szerteszét nő:
tarolt erdőn kusza cseplesz -
Hős sudár belőle nem lesz.

A fát, szüntén vad viharnak,
felvágták fejszés hatalmak,
csak a csonkja maradt itt meg,
ebből hajtjuk vesszeinket.

Mért kárhoztunk cserje-sorsra?
Csak olyan sarj nő magosra,
melyet múltak roncsa nem köt -
Egy gyökérből ki vár erdőt?

Úgy kéne: külön - de egyért!
S nem így: együtt, de csepleszként,
nem vesszőként, melynek árthat
minden korcs nyúl, belerághat.

Álmunk más volt: szálfa-álom,
de már késő, vége, látom -
csonkát szül a csonka élet,
koronánk, ég, el nem érhet!

(1936)

Kiss Jenő: Hóesésben

Ma hóhullásban baktatok haza,
szemem pelyhek közt vész el -
Mállik a mennybolt szűz vakolata,
s behint hűs, lenge mésszel.

Világ padlásán titkon vaj' ki jár?
Súllyal kicsoda lép ott,
hogy fent az ívelt mennyezet, nyomán,
tört meszet hullat és port -?

Riadt szemem föl fürkészve tekint,
szívem el-elfúl gyötrőn -
Ha! szinte hallom ónos lépteit -
Vagy tán csak képzelődöm?

Mostan nagyot hág: átlép a Tejút
vén mestergerendáján,
majd szétnéz: pillantása körbefut
a végtelen homályán.

Kiáltanék, de cserben hagy a szám -
mint a szegény, ki nemrég
disznót ölt és hijúja padlatán
már hallja: rabló nesz kélt,

és félretett kis étkéért vacog,
- úgy reszketek magamban:
ott csüng hitünknek tápláléka, ott,
füstöktől eltakartan,

ott csüng ezüstlő gomolyok között -
olyannyi lélek étke!
Ki jár sunyítva nála? Rá ki tör?
Félek, aggódom érte,

féltem szegény, bús, éhes életünk
kis téli tartalékát -
Ha ez is elvész, mi lesz itt velünk?
Lesz-é mi még reményt ád?

Lesz-é mihez majd nyúlni, ha gyötört
lelkünkben dúl az ínség? -
Valaki járkál a fejünk fölött -
hullong a mész - - Segítség!

(1936)

Kiss Jenő: Kormos üvegen

Mint kormos üvegen a láng napot,
úgy nézlek olykor dühöm üvegén -
Ím, végre lényegedbe láthatok,
te: gyötrő tűz is, nem csak tünde fény.
Nem, nem vagy az a kristályfényű nap,
mely cirógat csak, s kápráztat, vakít:
korongodon vad lángok izzanak,
s döbbenten látom tükröd foltjait.

Gyötörsz, tűznyelved lelkemig lobog,
kibírhatatlan vagy mégis csodás.
Szemedbe mondva ezt, nem vádolok,
hiszen csak így teljes a látomás!
A napból másnak annyi is elég,
ha sugarait érzi melegen -
de nem úgy nékem! Én leglényegét,
mindennek a fókuszát keresem!

"A látni vágyó napba nem tekint"
- ilyen bölcsesség nem nekem való!
Hadd lássalak csak, újra és megint,
hadd váljon ketté káprázat s való! -
Ne bánd tehát a kormos üvegem,
igaz valód mutasd meg, nem árt.
Napom, nyaram, világom, kedvesem,
korom lepi szemem, de lát, de lát!

(1935)

Kiss Jenő: Csak kérni ne...

Csak kérni ne kéne soha,
és elfogadni!
Ha elég volna az enyém,
amennyi annyi!

Ne rakna gémet rám a sors,
miként a kútra!
Mely mindig annak hajt fejet,
ki éppen lehúzza...

Szegénység rossz alázata!
Bús, gyötrő kényszer!
Hol inkább törni volna jobb,
hajolni mért kell?

Mért vagyok tehetetlenebb
gyomnál, féregnél?
Hisz féreg féregtől, aszat
aszattól nem kér,

nem bókol hatalmas előtt,
csak él magára -
csupán az ember kell magát,
jaj, megalázza!

Furcsa, de úgy érzem, míg itt-
ott kérve állok:
a legemberibb emberek
az útonállók.

Ahogy a féreg és a gyom
nem kér, nem koldul,
ők sem hajolnak koncokért
gyáván, bolondul.

Fütyülnek úrra és úri
törvénytevőkre,
s elhajtják ökrét, akinek
túl sok az ökre.

Csak kérni ne kéne soha!
Hej, szívesebben
látnék - búsult szegénylegény -
fejszét kezemben!

Inkább dőlnék dacomra, e
szép fokosomra,
szabadon, büszkén, délcegen,
betyári módra,

csak kérni ne kéne soha!
Hisz kérni annyi,
mint mindent, mindent, mindent,
odaadni!

(1935)

Kiss Jenő: Egy rab őzről

Gyakran látom ott a kapurács mögött,
ő a telken áll, én megyek vagy jövök.
Zöldbe illő bája oly idegen itten!
Vele szépsége is bebörtönözött.

Gyermekek igézik: Őzi jöszte! - Nincsen
ki ne állna meg, ki rája ne tekintsen:
bőre bársonyába takarják szemük -
szemüket, mi hideg mocskok közt mezitlen.

Néha el-elnézem magam is a szük
kapuból, midőn a napfény már leszürt,
s mint ki pillán át néz szép meleg szemével,
kapu rácsa közt a nyugvó nap besüt.

Ott jár-kél a fényben - oly lágy, oly törékeny!
Árnyék támogatja végig a fövényen.
Sarlós nyoma selymes fűben nem arat:
még aszat se kél itt a falak tövében - -

Szánjam őt? - Úgy érzem: szánni nem szabad.
Akkor hogy becsüljem önnönmagamat?
Magamat, kit szintén rabként tart a város -
Rab őz és rab ember mindig volt s marad.

S vajon a szabadság az-e, mit kiáltoz
ország-világ? Nem fér kétség fogalmához?
Hisz ha megfigyeljük ama "eszmei
szabadságot", az is, mint a zárka, rácsos.

Vallom, hogy csak akkor szabad valaki,
hogyha hivatását teljesítheti:
bár övezze korlát, bár igázza kényszer,
beválthatja, mit a sors rendelt neki!

Nekem azt rendelte: szépséggel igézzem
ezt a Bábelt, szájam tájakról beszéljen,
egy másik világról! - S e megrebbenő
őznek mit? A sorsa nem az-é, mi nékem?

Egy isten küldötte őt is, egy erő,
egy a sorsa vélem, a testvérem ő,
különös tanítvány: a pogány kövek közt
tájak szép igéit hittel hirdető!

Idegen még erre, félénk s kissé megtört,
ám ki prédikálná szebben itt az erdőt,
a forrást s az édes hajnalsugarat? -
Ó, őz! tájak prófétája! ami megköt,

a rács engem is fog - ámde szabadabb
nálunk van-e mégis? A Nagy Akarat
parancsát beváltván, bátran és kigyúlva
zenghetjük: őrénél szabadabb a rab!

(1935)

Kiss Jenő: Nyírfa

Úgy képzelem, a gyökere kigyulladt
s belőle füstként száll fel lenge törzse,
fennebb bomolni kezd, egyre lazul, majd
hűs lombba oszlik el, feltündökölve.

Ó, nyírfa! te szép illat-áldozat, mit
a jámbor föld mutat be istenének -
levegő nem nyom el, szél meg se hajlít,
mint Ábel áldozata szállsz az égen.

Itt ólálkodom, látod, körülötted,
s irigy szememből Káin kínja lobban.
Mi ragad téged följebb, egyre följebb? -
zihálom megalázó fájdalomban.

Máglyámat én is istenemnek gyújtom,
áldozatom: bús, olajágú ének,
ám füstje elhull, szétterül lecsuklón,
s kormától szívem mind fájóbb, sötétebb.

S hiába szítom lángom új dalokkal,
nagyobb tüzeknek csak nagyobb a füstje:
mint pernye száll rám vissza, mit kiszóltam
és minden szikra visszahull kihűlve.

Nyírfa! te kedves füst! és föld, te Ábel!
Nagyon megkínoztattam én szívemben -
Nehéz kimondani, de hogyha már kell,
kimondom, halld: csalódtam istenemben.

Nem kellek én neki. Az én kezemből
a lángot visszaszórja, szélkavartan -
De hogyha ő, az isten, nem emel föl,
megállok én majd így is, önmagamban!

(1935)

Kiss Jenő: Tóban tükröző szonett

Mint félig vízzel telt, rozzant ladik,
korhadok zsombék közt, a partra húzva,
nem lendít már a nyúlt evezők rúdja
a tövén hódot rejtő nádasig.

Szellő ha érint, s az is csak alig -
Hol a vihar, mely bordám zengve dúlta?
Már többé nem ringok át oda túlra?
S hol révészem, a gondtalan, a víg?

Hő víz mállaszt és éles fagy hasít -
reám már nem vár parttalan, csak partos!
Mi köt ide? Békanyál vagy balsors?

Untan megoldom habok csokrait,
a víz nem mozdul, csak csillan tükörként,
a sorsom megfordul benne, mint tükörkép.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Sorsom megfordul benne, mint tükörkép.
A víz nem mozdul, csak csillan tükörként,
untan megoldom habok csokrait.

Mi köt ide? Békanyál vagy balsors?
Reám már nem vár parttalan, csak partos,
hő víz mállaszt és éles fagy hasít.

Hol révészem, a gondtalan, a víg?
Már többé nem ringok át oda túlra?
Hol a vihar, mely bordám zengve dúlta?
Szellő ha érint s az is csak alig -

A tövén hódot rejtő nádasig
nem lendít már nyúlt evezők rúdja -
korhadok zsombék közt, a partra húzva,
mint félig vízzel telt, rozzant ladik.

(1935)

Kiss Jenő: Gyertyaszentelő előtt

A házakat még fegyveres
őrszemként őrzi az eresz,
jégcsap-szuronya villog:
a tél zord fogsága tart még,
ül az ember néma rabként,
s szívén ott ég a billog.

Ki szólt, hallgatni kénytelen,
a csend ott gubbaszt a hegyen
s lógatja le a lábát -
érzi: tenni kéne itt már,
vár minden, s nem tudja, mit vár:
a vért vágyak zilálják.

Ám híre sincs még semminek,
még szivárványban a szinek,
s még boltban az ég selyme -
s nyugszik a nap elheverten:
barlangszerű fellegekben
aranybundájú medve.

Még nincs itt Gyertyaszentelő,
és addig nem búvik elő,
bár álma nyugtalan már -
szerte hó, jég, ám amarra
- délen - indul már a barna
medvetáncoltató nyár.

Indulj csak, jöjj titokban, ó,
nyár, fény! reményráncoltató!
Már nyugtalan a medve -
Nyugtalan a szív az álom,
nyugtalanság a világon:
unt rabságot levetne.

(1935)

Kiss Jenő: Diófa

A szemed dióit
feltörte a bánat -
Mondd, mi bánt ma téged,
kedves diófámat?

Az, hogy leveleid,
hullanak, mint fátylak?
S eljön majd a nap, hogy
meztelenül látlak?

Ne sajnáld, ha lombod
lábadhoz ereszted -
ne bánd: fiatal fa
lombtalan a legszebb!

Lábad majd bokáig
benne áll ruhádban:
lenge avar fát nem
övezhet puhábban!

- Jere - mondom akkor,
s ágad, mely kinyúl majd,
megfogom, mint olaj-
barna pici ujjat:

- Jer, fám, lépj ki, lépj ki
csipkés avarodból!
Törzsedet ha látja,
ruhádra ki gondol?

(1934)

Kiss Jenő: Szavak indulás előtt

Nézd, kedveském, az éjszaka
előveszi a holdat,
elő a szivárványködös
és hűs keretbe foglalt
platina fényű holdat.

Ha figyeled az éjszakát,
rájössz: a hold a tükre,
s távoli képeket vetít
könnytől sötét szemünkbe -
Fájó tükör a tükre!

De mégis, most már valahogy
békülten hagylak itthon,
tudom, hogy arcodat úgy is
meglátom néha titkon,
míg ott vagyok s te itthon.

Tudom: a tükrös telehold,
ha vágyón belenézel,
elémvetíti képedet
opálos, messze fénnyel -
S oly jó lesz majd, ha nézel.

(1934)

Kiss Jenő: Halálvágy

Túl értelmen, ahol még
alig csiráz az élet:
ott léptem jegybe véled
elrendelt, néma párom -
Most, ó, melléd omolnék,
hogy ringathass, szerethess,
de hol vagy, síri kedves:
halálom?

Rigóim messze szálltak,
s lebuktak mind a hattyúk,
a kotlóm: a Fiastyúk
sötét ketrecbe ül el -
avarban fekve várlak,
lesem: nem jössz-e - éjjel,
a fogyó hold jelével,
te hűtlen!

Ifjuságom - szép állat -
már nemsoká erdőkbe
iramlik s itt hagy földre
borulva teelőtted -
lerothadt glóriámat
az őszi földbe szántják:
serkenteni rest barázdát,
a földet.

Remény szebb korra nincsen,
a szél a fákba tépdes,
gyümölcsük húsa férges,
barnulnak és lehullanak -
s a földön, itt e priccsen,
milliók nyöszörögnek,
bús rabjai a rögnek
s a múltnak!

Elernyedt tenyeremből
kileng utolsó lepkém,
karomat zörgő repkény
igázza zöld bilincsként:
pillám a szélben megdől,
fasorként leng a szélben,
felugranék serényen,
de nincs miért.

Csak fekszem hát, s figyelmem
egy pontra vonva össze,
vigyázlak: nem te jössz-e
hol kútgém most fejet hajt:
mi szép volt életemben,
mi felfénylett rezegve,
a halvány két kezedbe
teszem majd -

Jöjj, s vesd meg hát az ágyam,
a test s a lélek álmos -
legyen felhő a vánkos,
s lepedő a kék ég:
hajad folyjon be lágyan,
hulljon szememre halkan,
mint áthatolhatatlan
sötétség...

(1933)

Kiss Jenő: Carmen rustica

Felhő serked, lágy szakáll,
az est barna arcán,
kapu előtt gazda áll
s pödörint a bajszán.

A telegráfdrótokon
fecske villáz csendet,
a füst - távozó rokon -
kék köszöntést lenget.

Egy pók, függő pici ón,
a levegőt méri,
sövény mentén liciom
hajlong, fennebb légi

bogarak nesze kereng,
cserebogár, szunyog -
konc a hold, az éj meg eb:
morgón előkullog.

(1933)

Kiss Jenő: Apám arcképe előtt

Kemény feje
pompás és kinyalt,
a bajszán régi pödrés kacskaringja s a
száján friss csókok és jó borok zamata.

A homlokát úgy övezi a matt
háttér, mint sötét és tépett glória.
Mellette, mint az öntudat, domborul,
szinte várja, hogy odaborul
az ő híres - de hirtelen fia.

Különös, furcsa fotográfia -
csak nézem tűnő nyár alkonyatán:
te vagy-e apám?

Az erős vállak daliás feketében,
s dacos derűvel él az arc a képen -
de nem ismerem meg benne az apámat!
Az én apám, jaj, megvert, szótlan és fáradt.

(1933)

Kiss Jenő: Esődal

Az utcákon pocsolya van,
a patakok nőnek,
a cipőmnek rossz dolga van,
de csak a cipőmnek.

Minden csapzott, minden sáros,
sebaj, szinte vártam.
Az a fő, hogy mezítlábos
lelkem nem jár sárban!

Kalapom karimájáról
fénykeresztes cseppek,
mint pókok sík fonálon
földig ereszkednek.

Vendéget jelent talán? azt?
Volt már nálam vendég:
a feketeszemű bánat
keresett meg nemrég.

Nem kell vendég, bánat sem kell,
csak e dal, e lágy dal!
Játszadozom a szívemmel,
mint egy kisleánnyal.

S nem irigylem a várost
itt, sorsom sarában:
hogyha sár van, legalább most
megszokja a lábam!

Legalább a sors s az álom
akármerre hajthat,
nevetve esőt, megállom
bárhol a sarat majd!

(1933)