A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Wystan Hugh Auden versei. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Wystan Hugh Auden versei. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. február 8., hétfő

Wystan Hugh Auden: Altató

Hajtsd karomra, édesem,
alvó, védtelen fejed.
Idő és láz égeti
gyermeteg szépségedet,
és a földnek a gyerek
tiszavirág-életű -
ám karjaimban hajnalig
lélegezzen egy virág,
vétkes és halálra-szánt,
de mindétig gyönyörű.

Lélek s test határtalan:
a szeretőkre, akiket
megbűvölt lankáira dönt
a jólismert önkívület,
Vénusz látomást szakaszt,
csillag-összetartozást,
együtt-izzást és reményt,
míg sziklák és jégmezők
elvont képe rezgi föl
a remete gyönyörét.

Hűség, biztonság, ahogy
kong az éjfél, elriad,
mint ha elzúg a harang:
mennyi divatos bolond
fontoskodik és nyafog:
mindenért fizetni kell,
az összes vészjel erre int,
ám ezen az éjszakán
egy nézés, egy suttogás,
még egy csók se vesszen el.

Szépség, álom, perc halott.
Fújjon a hajnali szél
álmodó fejed köré
olyan édes pirkadást,
melyben áld a szív s a szem,
a múló világ elég,
szomjas délben nyugszanak
az önkénytelen erők,
s bántó éjen őriződ
minden földi szerelem.

/Ford.: Gergely Ágnes/

Wystan Hugh Auden: Esti séta

Az út sz esti sétán
lassan sötétedett,
köröttem, mint a búza,
ringott a néptömeg.

S amint a hídhoz értem,
a telt folyó fölött
szerelmes ének szállott:
"Drágám, a Vágy örök!"

Szeretlek, mígcsak Kína
meg Afrika össze nem ér,
átszökken a víz a hegyormon,
s az úton a hal dala kél.

Szeretlek, mígcsak a tenger
nem szárad fenn valahol,
s a Göncöl, mint libafalka,
az égen ríva lohol.

Elszállhatnak az évek,
de minket összefűz,
ó, Századok Virága,
az első földi tűz."

De így szóltak az órák
zümmögve csendesen:
"Vigyázz, az álnok vén Időt
nem tiprod el sosem.

Lidérces odvak mélyén,
hol pőrén áll a Jog,
az Idő vár, lesekszik -
csókolsz? Köhögni fog.

Kín és gond közt az élet
unottan elfolyik,
de az Idő ma-holnap
beváltja vágyait.

A szél a völgybe gázol,
és hóvihar kereng:
ki elmerül, ki táncol,
míg Ő azt mondja: Csend!

Ó, nézz, meredj a vízbe,
amint kezedre dől,
s ámulj, örülj, hogy futhatsz
az álmaid elől:

az ágyban a puszta sóhajt,
a polcon reccsen a jég,
s a csorba pohárból ásít
a holtak földje feléd:

hol a koldus bankjegyet árul,
az ártatlan gyermek üvölt,
Jancsit megejti a bűbáj,
és Julcsát elejti a föld.

Ó, nézz hát a tükörbe,
ínséged tükre az:
az élet így is áldás,
habár áldást nem adsz.

Állj az ablakhoz - lám, a könny
arcodon átszalad.
Szeresd nyomorult szíveddel
nyomorult társadat!"

Az órák most megálltak,
kihalt az éji part.
A párok messze jártak,
s a víz tovább rohant.

/Ford.: Gergely Ágnes/


2010. február 4., csütörtök

Wystan Hugh Auden: Nézd, idegen...




Nézd, idegen, ezt a szigetet:
élvezd, hogy tárja eléd a fölcsapó Nap:
állj meg, s csodáld
figyelmesen -
hogy füled csatornáin át
folyamként hogy tölt be a zord, vad
imbolygás, amit a tenger üzen.

Állj meg e kis gyepsávon itt,
hol mészfal a habba zuhan s párkányai
alatt megtörten
kopog az ár
s kavicsok gördülnek a szí-
vó apály után s a ferde szirten
egy percre megül a sirály.

Libegő magvak a messzi hajók,
a sürgős céllal százfelé igyekvők:
ami összkép, legyen
benned emlékezet,
és mozogjon, ahogy ezek a felhők,
melyek a tükör kikötőt
s egész nyáron járják a vizeket.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Wystan Hugh Auden: Felnövekedve már

Felnövekedve már, kísértenek még régi esték,
sétálunk szélnemjárt gyümölcsösben, ahol
kavicságyon patak rohan, távol a gleccserektől.

Jönnek havat hozó éjek, sikoltanak
hegyfok alól a holtak széljárt lakhelyükön,
mivel az Ősellenség túlságos könnyeden
faggatja a magános utakat.

Most, bárha nem kerültünk közelebb,
figyeljük boldogan a völgy világló farmjait,
s malom-fészer mellett, ahogy a hazatérők
lépése koppan.

Akad, kinek szabadulást hoz
a hajnal nesze, ám nem ezt a békét!
Madár se szállhat ellene, a beteljesülés maga
itt járni, akár szerelem, vagy türelem kisér.

/Ford.: Fodor András/

Wystan Hugh Auden: A levél

Ahogy először jöttél velem
új völgybe, s szemed hirtelen
összehúzta a nap s a félsz:
most merre? - bennem még így élsz.
S ma, hogy egy juhakol mögül
hallom, kiáltva mint repül
madár a szélbe, értem én,
hogy teljes ívet ír körém
az év, s a nyűtt szerelem új
forgásba lendül konokul.
Jöttünk s megyünk, láttunk tetőn
fecskét, még zöldbe reszketőn
tavaszt, s már megy a búcsuzó,
magányos teherautó
az őszi tájról. Ámde itt
révedésemből kiszakít,
min annyit töprengtem: a levél, -
megjött, s akár te, szól, beszél,
de arról, jössz-e, mit se mond.

Szavad ujjam hegyén se zsong.
A vágy, ha gyakran tétováz,
nyilvánvaló a megcsalás.
Hát forduljon az év velem,
vagy legyen más a szerelem,
akár e táj kő-mosolyát,
kegyét nem faggatom tovább,
hisz most is oly némán mereng,
fél szólni többet, mint amit jelent.

/Ford.: Fodor András/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5