Áprily Lajos: Fellegek játéka

Esendő voltam és beteg,
és szálltak fenn a fellegek.

Vándoroltak a kék úton,
gondolkoztam játékukon,

s szóltam: Ha én itt elveszek,
felhők között felleg leszek.

Gyöngyház- és rózsaszín hajó,
magas szelekben suhanó.

Megszólítasz: Ne szállj - maradj -
súlyos voltál, most könnyű vagy...

De én nem szállok már alább,
csak lebegek némán tovább.

Oszladozom, foszladozom,
haloványabbra változom.

Árnyékolom a kék eget
és te csak nézel engemet,
s én meg foglak tanítani,
hogyan kell szertefoszlani.

Alecsandri: Csillagocska

Ó,drága csillagocska!A végtelenbe tűntél,
ki egykor úgy ragyogtál,úgy fénylettél felém,
hogy el tudtam feledni mindent,mi kívülünk él,
nem volt a földön ember,csak kettő :te meg én.

Azóta űz a vágyam,hogy hátha megtalálom
a csillagok közt édes,rejtelmes fényjeled.
Világos éjszakákon a messzi égi tájon
a halhatatlanok közt gyakran kerestelek.

Sok év múlt el,sok év jött,de egyre ég a bánat
a szörnyű óra óta,hogy rádborult a rög.
A vágyam el nem alszik,naponta újra támad,
akár a bús öröklét,keservem oly örök.

Ó, tünt szerelmi mámor!Feledhetetlen álom!
Dicsőséges jövendő! Egy percre felragyog!
Mint hulló csillag égett,lehullt a láthatáron,
s kihunyt.Fényes nyomában vak éjszakát hagyott.

S mióta ily kietlen vándorútra keltem,
a kíngyötörte elme csak egy vigaszt talál:
vigasztalan körömből tehozzád száll lelkem,
te messzi csillagocska,mosolygó fénysugár!

Hogy égett szívem érted!Ki mondja el szavakkal!
Ó lelkem édes írja! Igéző messzi fény!
Köröttünk volt az éden.Mily boldog voltam akkor,
nem volt a földön ember,csak kettő: te meg én.

Arannyal ékes álom:ragyogtál életemben,
Bűbájos angyalocska,a szárnyad hófehér.
Eltüntél,mint az illat,mely lenge légbe lebben,
de ittmaradt,imádott emléked egyre él.

Emléked édes álmom,emléked égi mézem,
a hosszú csókok ízét,a fényes,isteni
időket gondolatban gyakorta felidézem,
s életrekelnek újra Velence éjei.

Emléked ritka ékszer,királyi dísze csillog,
és benne bús szívemre hűs balzsamot lelek.
S ha hozzád száll fohászom,szelíd sugáru csillag,
megzendülnek szavammal az égi hangszerek.

Ajándék volt szerelmed,csodás igézetében
ábrándos érzelemmel bolyongtam én veled.
Fogadd szerelmünk édes visszhangjaképpen
a messzi másvilágon e tiszta könnyeket.

/Ford.: Lator László/

Alekszej Apuhtyin: Keserű pillanatban

Sűrű volt az éjjel és sötét az ég.
Ablakunkban álltunk, emlékszel-e még?
Kis falusi házunk csöndesen aludt,
s ordított az orkán nagy haraggal ott.
Ablakon s tetőn a zápor csattogott,
haldokolt a gyertya, óra kattogott...
Sóhajtozva hosszan néztél messzire,
régi búban égett mindkettőnk szíve...
Halkan, szenvedéllyel hangod megeredt...
vállaimra tetted lágyan kezedet...
Éhes vágyú testem testedhez tapadt...
S úgy sírtam: sirattam jajjal magamat...
Szinte megszakadt a szívem, úgy dobolt...
Rég volt, eltemette régesrég a múlt!
. . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . .
Mily borús az éjjel, mily sötét az ég,
háztetők takarnak, tiszta messzeség...
Könnyem nincs... magamnak élek... lelkem így,
hidd el, még borúsabb, sokkal feketébb.

/Ford.: Molnár Imre/

Ivan Turgenyev: Állj!

Állj! Így, ahogy most látlak - így maradj meg az emlékezetemben mindörökre!
Ajkadról most lebbent el az utolsó, lelkedből lekedzett hang, szemed nem szikrázik s nem ragyog, a boldogság súlyáról elhomályosul, üdvösséges tudatától annak a szépségnek, melynek a kifejezése sikerült neked, s amely után mintha kinyújtanád diadalmas, de elerőtlenedett két karod!
Micsoda fény, a nap fényességénél is tisztább és finomabb ragogás ömlött el egész testeden és ruhád legparányibb redőin?
melyik isten simította hátra, dédelgető fuvallatával, lengedező fürtjeidet?
A csókja ott ég márvány-haloványságú homlokodon.
Itt van a titok - a megnyílt titok, a költészet, az élet, a szerelem titka! És itt van, itt van a halhatatlanság! Más halhatatlanság nincs - ne is legyen. Ebben a pillanatban te halhatatlan vagy.
Elszáll a pillanat - s újra egy marék hamu vagy, egy asszony, egy gyerek... De mit számít ez neked! - Ebben a pillanatban minden mulandó és időbeli felett s minden mulandón kívül álltál. - Ez a te pillanatod véget nem ér soha.
Állj! - s engedd, hogy halhatatlanságod osztályosa legyek, hullasd a lelkembe örökkévalóságod visszaragyogó sugarát!

/Ford.: Áprily Lajos/

Karolina Pavlova: 1840.november 10-én

Hogy elhagytál engem és minden álmod,
s elnyelt a népes sivatag s a gond,
a múltat sikerül-e megtalálnod?
Egy szent nap jut-e most eszedbe, mondd?
Vajon egy percig gondoltál-e arra,
hogy gyermeki httel és boldogan,
egykor, sorsom csak kezedből akarva,
örökre neked ítéltem magam?
hogy szent a perc a mennyei magasban,
midőn a lélek, ki mélyen szeret,
meggyőződéssel s akaratlan
szól a másikhoz: én hiszek neked!
Hogy a fénysugár, mit küldött az éden,
- a sorsom útja legyen bármilyen -
mint szikra a kő bensejében,
a hűlt kebelben ott pihen?
Hogy nem pusztíthatja a bánat
e földöntúli titkot el,
hogy ez a mag egy más hazának
zöldet hajt, virágot nevel?
Emlékszel? magam báli fényözönben
tiédnek mondtam szótlanul;
a szívünk megremeg, miközben
szemünknek büszke lángja gyúl...
Ki felülemelkedve nézed
már a földi izgalmakat,
megmaradt-e benned egésznek
ez az egykori pillanat?

/Ford.: Lothár László/

Puskin: Búcsú

Emlékeit a kedves arcnak
utolszor még becézgetem.
Ábrándjaim magasba csapnak,
és csüggedt gyönyörbe lohadnak,
tűnődtetőn szerelmeden.

Időnk vad, csörtető futása!
Minden halálra tipratott -
ha felidézlek is: hiába,
te öltöztél síri homályba,
és kedvesed, az is halott.

Fogadd hát, hajdani szerelmem,
búcsúmat, a keserveset,
mint özvegy hitves, oly esetten,
barát, ki megölel, ha szemben
meglát, börtön felé menet.

/Ford.: Kormos István/

Vaszililj Zsukovszkij: 1823.március 19.

Előttem csendben,
sokáig álltál,
tekintetedben
a szíved fénylett.
Az a tekintet
múltunk idézte.
Nem láttam többet
ezen a földön...

Úgy távolodtál,
mint néma angyal.
Állok sírodnál:
édeni béke.
Földi emlékek
lengnek fölötte,
s a tiszta lélek
ártatlan álma...

Csillagsereg!
Hallgatag éj!

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Charles d' Orléans: Ballada

Ha Isten segít, nemsokára
búm ködje oszlik, azt hiszem,
s szép időm derül valahára,
te gyönyörű, akit híven
szerettem. Ez mikor leszen?
Ha szépséged süt újra rám
és beragyog majd fényesen
a két szememnek ablakán.

Majd dongolatim szobája
kigyullad, fénylik szerelem,
s lesz élvezetek palotája
s felébred álmából szívem -
most alszik gyásza mélyiben.
Nem alszik, tudom igazán,
ha fény kopogtat hirtelen
a két szememnek ablakán.

Jaj, ama hajnal hasadása
még felvirrad-e énnekem?
Epedő szívem egyre várja,
ó én imádott kedvesem,
mert bútól lankad szüntelen,
s csak az segíthet nagy baján,
ha képed itt lesz majd velem
a két szemednek ablakán.

Ajánlás

Boldogabb nem lesz senkisem
annak a napnak hajnalán,
ha szépségedet nézhetem
a két szemednek ablakán.

/Ford.: Vas István/

Dietmar von Aliste: Úgy érzem, ezer éve már

Úgy érzem, ezer éve már,
hogy drága karja ringatott.
Igazán nem az én bűnöm,
hogy hozzá menni nem tudok.

Mióta nem hallok madárdalt
és a rétet sem láthatom,
minden örömöm oly rövid,
s oly hosszú minden bánatom!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Wass Albert: Mit csinlájak?

Mit csináljak a könnyeimmel,
ha mind egyre csak előtörnek,
mit csináljak a fellegekkel,
ha mindig jönnek, mindig jönnek,
mit csináljak szegény szívemmel,
ha minden fájdalomra vérzik,
mit csináljak a vad szelekkel,
mikor a tavaszomat kérdik,

s mit csináljak az emlékeddel, kedves,
ha feledésbe sohasem enyészik?

René Francois-Armand Sully-Prudhomme: Sóhaj

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,

A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.

Szenvedni, s bírni, egyre bírni.
nem érni el, és sírni, sírni,
elhullani, könnyben feredni
mindig szeretni.

Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni
s mindig szeretni.

Szabó Lőrinc: Elmentél, s megnémult a táj

- Szkadzon -

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután bíztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szívem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? - oly léttelen vártam,
míg meg nem érkezett az estharangszó!... Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

Szabó Lőrinc: Száz kérdést, ezret (minek felsorolni?)...

Száz kérdést, ezret (minek felsorolni?)
szálaz szét minden sajgó pillanat;
s csak ilyen van. Jajdulok: Hát szabad,
szabad volt ezt...? Mi okod...? A valódi,
a végső már sose fog kitudódni,
agyam mégis csak az után kutat
de bármit tesz, minden titkod marad:
s késő sírni, vergődni, tanakodni!
Igen, ez a legrettenetesebb,
hogy nem lehet, nem lehet, nem lehet,
hogy minden erőm semmit se tehet:
minden dolgunk oly intézetlen áll,
mint kezdetben, mint mindig, mint - - -?
mielőtt elintézte a halál.

Szabó Lőrinc: Hajnali látomás

Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.

Pedig rám nézett szüntelen
s szinte kacérkodott velem,

hogy oly nagy, oly gyönyörű-szép
az öröktünde régiség.

Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre se vett,

bár csöndben megfordult, ahogy
a csigalassú csillagok

(száz egybezárt-nyílt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.

Hajnalig néztem az eget
és lassankint elrémített,

hogy a szrányas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:

társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.

Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet

hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét, -

szívemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled.

Gyóni Géza: Orgonavirág

Az asztalomon orgonavirág.
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
Oda varázsolja
Minden kis sziromra
Forró szerelem.

Beszívom a virágok illatát -
És édes, fájó reszketés hat át.
Virágkehely is lassan megrezeg,
Mint egyszer akkor -
Bús alkonyatkor
A te kis kezed.

Virágillatnál kék múltba szállok,
Hullottak már az orgonavirágok
Szomorú úton úgy kísértelek.
Csak mentünk szótlanul -
- Vándormadár vonult
A fejünk felett.

És azt gondoltuk akkor, édesem,
Míg hulltak a virágok csendesen, -
A mi számunkra virág sem marad...
Visszatérünk-e majd,
Ha a virág kihajt,
Mint a madarak?

Az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Virág közt látom bánatos fejed...
Május... orgona nyit,
Daltól zeng a csalit -
Itt a kikelet.

S az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Fejem lehajtom. A virág befed -
És sír minden szirom,
Ahogy belesírom
Te édes neved...

Pósa Lajosné: Öt akácfa

Némaság ül kis szobámba,
S mégis minden tárgy regél.
Elandalgok mindeniken
S fájó lelkem szárnyra kél.
Gondolatnál sebesebben
Suhan száz emléken át,
Faluvégen, a felvégen
Átkarol öt ákácfát.

Madárfészkes öt ákácfa
Integet az udvaron…
Mese foly az uram ajkán,
Kéz- a kézben hallgatom.
Boldogságunk tündérálma,
Mi lenne más: a mese!
Száz ölelés, csók a vége,
Csókra-csók a kezdete.

Fut az idő, száll az idő,
De ő tovább csak mesél…
Míg egyszer csak ákácunk
Megrázza az őszi szél.
Elnémul rá, hű ajkán is
Mindörökre a mese…
Hull – hulldogál az öt ákácfánk
Harmatkönnyes levele!

Őszi szellő, ha lerázod
Öt ákácfánk levelét…
Sodord mind a sírhalmára,
Koszorúnak szórjad szét.
Borítsa be szemfedőként
Öt ákácfánk levele…
Boruljon rá az az öt fa
Porló ajkán tán megindul
Az a régi szép mese.

Néma csend ül kis szobámba
S mégis minden tárgy regél.
Elandalgok mindeniken
S fájó lelkem szárnyra kél.
Gondolatnál sebesebben
Suhan száz emléken át…
Messze, ott a faluvégén
Átkarol öt ákácfát.

Őri István: Hol vagy?

hol vagy, mosoly
hol vagy, puha arc
hol vagytok édes ajkak
hol vagy, Éj-bársony
hol vagytok, szép szemek
hol vagy, kedves kezem
hol vagy, karcsú termet
hol vagy, Tündértánc
hol vagy, Te minden
hol vagy, Kedves

hol vagy…
hol vagy…
hol vagy…

Illyés Gyula: Emlékezz rám

Emlékezz rám. Mi nyoma lesz, hogy éltem?
Mi értelme? De egy-egy napomat,
egy-egy órámat, megtisztítva szépen
neked adnám, ki örök tanú vagy,
azt remélve, hogy nálad megmarad.

Nálad, aki a nem mulandó szépség
s hűség képeként jössz oldalamon.
Gondolj reám. Azt, ahogy benned élnék
ha órákra is, azt az agyadon
áttisztult lényt tán én is vállalom.

Őrizz, amíg élsz, féltékenyen.
Hogy vigyázhassak rád, vigyázz reám.
Mert eldobom, mert mire jó nekem
emlékem is a halálod után?

Fernando Pessoa: Képtelen óra

Hajó a csönded, duzzadnak a vitorlavásznak...
Az árbocok kis zászlain szellőcske játszik: mosolyod...
E csönd, és benne mosolyod lajtorja, gólyaláb csak,
Éden-közelbe rajtuk, ím, felmagasodhatok.

Szívem amfora, lezuhan, szétesik száz darabra...
Szilánkjait egy sarokban csönded őrzi hűségesen...
Rád-gondolásom holttetem, tenger partra kavarta,
Képtelen vásznam vagy, rajta fals színekkel művészetem...

Tárd ki az összes ajtót, a szél hadd seperje
Ki a sok szalon-tunyaság szülte eszmét, lila párát...
A dagály tölti meg nagy barlang-öblü lelkem, s egy eszme,
Hogy eléd álmodhatom tarka bohócok karavánját...

Matt fényű arany-zápor zuhog... Nem kinn... Idebennem...
Vagyok az Óra, merő riadtság részem, egészem...
Egy szegény özvegy, ki sose sír, lakja figyelmem...
Egyetlen csillag sem égett bensőmben az égen...

Súlyos az égbolt, mint a tudás: nem érsz soha partra...
Ritka eső, üres is... Múlt idő ez a mostani Óra...
Nincs medred, mint a hajónak!... Önmagaddal
Meghasonlottál, tekinteted káromlás, oly iromba...

Múló óráim szénfekete jáspisból faragva,
Görcsös vágyaim sose látott márványba metszve,
Kínnal vidulok: se kínja nincs, se vigalma,
S kifordított jóságom nem rossz, se jó: az se, meg ez se...

Liktorok vesszőkötegei az út mentén kihajtanak...
Keresztes hadakig a harci zászlók el sem jutottak,
Barikádokba kőnek rakták a fóliánsokat...
Gyilkos, erős fű nőtt talpfái közt vonatoknak...

Vénséges vén ez az óra!... Kifutott minden vitorlás!
Holt kötél, vitorlafoszlány mesél a homokzátony
Tetején Messzi Délről, honnan álmainkba szorongás
Áramlik, s még több bevallatlan, bevallhatatlan álom...

Romos kastély... Kihalt park... Szökőkút fájó magánya:
Víz nem lövell... Az úton járók fel rá sose néznek,
Ki ez őszi helyen jár, réved a múltba, önmagába...
Kézirat ez a táj, a legszebb mondatnál szakad épp meg.

Az a nő összetört minden kandelábert tébolyodottan,
A tóba szórta szennyes levelek garmadáját...
Lelkem a láng, mely kandelábereken már sose lobban...
Riadt vágyam szellője a baljós víztől mit kíván hát?

Mért vagyok ily kedveszegett, beteg?... Holdvilágnál az összes
Nimfa pőrén hever le... A hajnallal már útra kelnek...
Elzsongító csended, mint hajótörés gondolata, környez,
S hangod nyomán színlelt Apolló lantja rezgett...

Pávafarkak be nem borítják az ősi kertet nagy szemekkel...
Ma az árnyak is szomorúbbak... A földön szerteszórtan
Dajka-ruhák, s valaki lépteinek visszhangja cseng fel
Zokogva a lassan összezáruló fasorban...

Lelkemben minden naplemente egybeolvadt...
Fagyos talpam alatt üde volt füve minden mezőknek...
Tekintetedben felszáradt eszméje nyugalomnak,
S ezt meglátni benned - képe hajótlan kikötőknek...

A te csended hegytaréj arcéle, napfényben lángol!
Minden királylány érzi, elszorul összepréselt keble...
Napraforgót látni a kastély legszélső ablakából,
S az álom, hogy vannak mások is, fátyol az érzékekre...

Lenni, s nem lenni!... Ó, ketrecbe született oroszlánok!...
Harang bong az Odatúli Völgyben... Közel a messze?...
Tanterembe zárt gyermek, körötte felcsapnak a lángok...
Mért, hogy nem Dél az Észak?... Mi is van felfedezve?...

Félrebeszélek... A gondolat-sor megszakad... Nézlek...
Csended vakságom... Elnézlek, álmodom már...
Rőt formákba, kígyó-alakba gondollak bele téged,
Gondolatod nem egyéb felrémlő borzalomnál...

Miért ne vesselek meg? S mért tegyem, ha hiába?...
Hadd ne vegyek rólad tudomást... Csended becsukódva
Heverő legyező, szépséges szép lenne kitárva,
De szebb, ha ki sem nyitom, bűnbe ne essen ez Óra...

Sok mellen összefont kéz jégcsap-hideg máris...
Több virág fonnyadt el, mint ahány volt a kertben...
Szerelmem irántad csend-kövekből katedrális,
Az álom-lépcsőnek csak vége van, nincs kezdete bennem...

Valaki belépne az ajtón... A levegő elmosolyodna...
Özvegy szövőnők szőnek szüzeknek szemfedőket...
Csömöröd egy még eljövendő asszonynak szobra,
A krizantémok illata is magukra hagyná őket...

Le kell törni a szándékokat, ha híddá magasodnak,
Öltöztessünk idegenségbe minden eföldi tájat,
Erővel egyenesítsük ki ívét a horizontnak,
Mint hegyek gyomra, nyögjük, hogy élni mily gyalázat...

Oly kevesen kedvelik a nemlétező vidékeket!
Kedvünket szegi, hogy ránk ugyanaz a világ les holnap!...
Hallom csöndedet, bánat felhői, tűnjetek!
Bukott angyal, te, éjszín dicsfény mosolyod és unalmad.

Dús délután száll alá, önmaga anyja, nénje...
Az ég csorbult, széles mosoly, eső elűzve.
A tudat, hogy tudok rólad, ma ima-féle,
Tudásom mosolyodról: virág, mellemre tűzve...

Bár messzi üvegablak két figurája lennénk!...
Bár kettőnk egy dicső zászló két színe lenne!...
Zugban fejenincs szobor, poros keresztelőmedencék,
Vert hadak zászlaja, rajta a jelszó: Fel, győzelemre!

De min vívódom?... Azért van tán arcod, nyugalmad,
Hogy tunyaság, csömör ópiumával gyötörjön...
Nem tudom... Őrült lelkem idegen önmagamnak...
Távolról szerettek, egy álmokon túli földön...


/Ford.:Lackfi János/

Fernando Pessoa: Elemzés

Oly elvontan létezik a lényed,
Hogy míg elnézlek, s fürkészem szemed
Két szememmel, képed szertefoszlik,
És nem őrzök meg belőle semmit:
Szemem elől a tested ellebben,
Csak képzete marad itt előttem,
Oly közel, ha úgy hiszem, hogy nézlek,
S magam úgy tudom, hogy tudlak téged,
E tudásban ön-lényem nem érzem.
S így, hogy téged már nem is lát szemem,
A benyomás képzetét hazudom,
S álmodom - nem látva-tudva rólad -
Hogy látlak, s hogy vagyok, és mosolygón
Nézem bús, benső homályvilágom,
Ahol álmodva érzem a valómat.
Mely álom, s kevéske élet.

/Ford.: Pál Ferenc/