Görög rege: Európé

A türoszi király, Agénor leányára, a szépséges Európéra csodálatos álmot bocsájtott egy éjszaka Aphrodité, a szerelem istennője. Két világrész versengett érte, asszonyi alakban álltak meg az ágya fölött, az egyik Ázsia, a másiknak akkor még neve sem volt.

-      Az én földemen született, én is neveltem őt – mondta Ázsia, és átölelte a leányt.

-      De nekem rendelte Zeusz, és róla fognak elnevezni engemet – mondta az ismeretlen, és ellenállhatatlan erővel ragadta magához Európét.

Ekkor felriadt álmából a királyleány. Sokáig ült még szótlanul az ágya szélén, dörzsölte szemét, de nem tudta kitörölni belőle a látomást, olyan mélyen vésődött a szívébe a két asszony alakja.

-      Melyik isten küldhette szememre ezt az álmot? – tűnődött magában. – És ki lehet az idegen asszony, hogy máris vágy fogta el a szívemet utána? Milyen szeretettel karolt át, és úgy nézett rám, mintha a leánya volnék! A boldog istenek fordítsák jóra az álmomat!

Fölkelt, és felkereste leánypajtásait, s kiment velük a rétre, a tenger partjára, hogy virágot szedjen. Egyik a jácintot, másik a nárciszt szerette, volt, aki az ibolyát, de Európé, ki, mint Aphrodité a Khariszok között, minden pajtása közt a legszebb volt, csak piros rózsát szedett aranykosarába.

Messziről nézte őt Kronosz fia, Zeusz, a szerelem nyila megsebezte szívét, s mátkájának akarta a leányt. De a féltékeny Hérát nehéz volt kijátszania.

Elrejtette magában az istent, és bika alakját öltötte magára. De nem akármilyen közönséges bikáét, amilyen az istállóban ropogtatja a szénát, vagy amilyen a mezőn az ekét húzza. Ennek a bikának véges-végig aranyszőke volt a szőre, csak a homlokán ragyogott egy hófehér kerek foltocska. Hát még a szarva! Hajszálig egyforma volt a két ága, s olyan volt, mintha a hold ezüstsarlóját hordozta volna a fején.

Úgy jött a pázsitos rétre, nem is ijedtek meg tőle a leányok. Mindegyik közelről akarta látni, ragyogó, sima szőrét mindegyik meg akarta simogatni. Csodálatos illat áradt a testéből, mely a virágos rét szagánál is jobb volt.

Büszke, nyugodt léptekkel járkált a leányok között, és a szépséges Európé mellett megállt. Hízelkedve nyalta meg a királyleány hófehér nyakát, ez pedig átölelte őt, és gyöngéden törölgette szájáról a habot, sőt meg is csókolta. Nyájasan bőgött erre a bika, majd meghajlította térdeit, fejét visszafordította, és okos, nagy szemeivel széles hátát mutatta Európénak.

A királyleány odaszólt széphajú leánypajtásainak:

-      Jertek, jertek, lányok, üljünk fel a bika hátára, kényelmesen fölférünk rá mindnyájan, akárcsak egy jó tágas hajóra. Nézzétek, milyen szelíd, nézzétek, milyen okos a tekintete, olyan, mint egy ember, csak éppen beszélni nem tud.

Így szólt, s jókedvűen ült fel a bika hátára. A többiek is nekikészülődtek, de ezt már nem várta meg a bika. Amint a hátán volt az, akit keresett, egyszeriben felugrott, és nyílsebesen tartott tenger felé. A királyleány még visszafordult, hívogatva nyújtotta kezét pajtásai felé, de azok nem tudták utolérni.

A bika pedig egyenesen a tenger felé tartott. Nem riadt vissza a haboktól, csak bele a vízbe, mint valami delfin. Elsimult a hullám, száraz patákkal ment végig a tükörsima tengeren. A tenger népe felismerte az istent a bikában. Cethalak játszottak a lábai előtt, jókedvű delfin bukfencezett tiszteletére, és a cethalak hátán a szép Néreiszek is felbukkantak a víz alól. Maga Poszeidón, a tenger istene egyengette az utat testvére előtt, a Tritónok mind köréje sereglettek, és fújták a kagylótrombitát. Ez volt a nászének a türoszi királyleány lakodalmán.

Európé egyik kezével a bika hosszú szarvába fogózott, a másikkal bíbor ruháját fogta össze, hogy ne érjen a tengerbe. Könnyű peploszába kapaszkodott a szél, és felduzzasztotta, mint hajóvitorlát. Szülőföldje eltűnt más a szeme elől, egy parti szikla sem, egy magas hegycsúcs sem látszott már belőle. Felül kék égbolt, alul a parttalan tenger.

Riadtan nézett körül a királyleány:

-      Hová viszel, te csodálatos bika? Ki vagy, hogy a tengertől sem félsz, és a fókák útját ilyen bátran járod? Gyors hajóké a tenger, a bika visszaretten tőle. Mert hol veszed itt az édes vizet, ha megszomjazol, édes füvet, ha legelni akarsz? Vagy talán isten vagy? Mert az istenekhez méltó, amit cselekszel. Talán, ha úgy tetszik, a kék levegőbe is fel tudsz emelni, a röpke madarak közé. De jaj, velem mi lesz, hogy atyám házát elhagytam, s a bika hátán bolyongok, elhagyottan, s azt sem tudom, hová, azt sem tudom, meddig. Legalább te segíts, tengerek királya, földrengető Poszeidón, legalább te vigyázz rám kegyesen! – mondta.

De megszólalt a szépszarvú bika:

-      Ne félj, szépséges szűz! Mert tudd meg, Zeusz vagyok, és az emberek közt olyan alakban tudok megjelenni, amilyenben csak akarok. Szeretlek téged, azért kellett bejárnunk ezt a nagy tengeri utat. De mindjárt Krétába érünk, és a kegyes sziget, ahol nevelkedtem, téged is befogad. Ott ülünk menyegzőt, én szépséges mátkám, s híres, nagy királyok származnak majd tőlünk.

Így szólt, és csakugyan feltűnt már Kréta szigete. Ott újra felvette isteni alakját Zeusz, és megtartották a menyegzőt. A három Hóra volt a násznép.

Így lett a szép türoszi királyleány Zeusz hitvese, s amint Zeusz ígérte, híres, nagy királyok lettek gyermekei, Minósz, Szarpédón és Rhadamanthüsz.

Írta: Trencsényi-Waldapfel Imre

Szamosközy István nyomán: Csanád ostroma

Mehmed basa igazi török hadvezér volt, mindig cselvetésen, ravaszkodáson járt az esze. Hanem egyszer megjárta: Lugosi Ferenc, Csanád várkapitánya túljárt az eszén.

Csanád városa mellett átkelőrév volt a Maroson, ezért a basa mindenáron el akarta foglalni. Tudták már a kémektől, hogy Csanádot sem a természet, sem magas fal nem védelmezi. De azt még nem tudta, milyen vitéz katonák és milyen okos parasztok védelmezik a várat.

Amikor Lugosi Ferenc várkapitány meghallotta, hogy jön a török, mindent előkészített, hogy jól fogadja az ellenséget. Felállította az őrségeket, az ágyúkat pedig tüzelőállásba vontatta. Csak kétszáz katonája volt, ezek is újonc parasztkatonák, mégsem hátrált meg. Az újoncokkal mindennap fegyvergyakorlatot tartott, a várba menekült parasztokat pedig segítő szolgálatra tanította.

Amikor mindent előkészített, várta a tengernyi ellenséget.

Olyan is volt a török hadsereg, mint a tenger, valósággal körülfolyta a várost. Mehmed basa erre-arra vonultatta a nagy sereget, abban bízott, hogy a magyarok megriadnak ettől a tenger néptől, és feladják a várat meg a várost. De ugyan elszámította magát, nem tudta megijeszteni a magyarokat.

Jól tudta Lugosi, hogy győzelemre nincs reménye, de legalább a lombját meg akarta tépdesni annak a hatalmas fának, melyet gyökerestül ki nem dönthetett.

A basa fenyegetéssel kezdte, fenyegetőzött ezzel is, azzal is, mert először azt hitte, talán megrémülnek a magyarok, és mégis feladják a várat puskalövés nélkül.

Amikor látta, hogy a fenyegetésnek nincs foganatja, ostromállványokat építtetett, és erre felhúzatta a faltörő ágyúkat. A nagy ágyúk sok kárt tettek: rombolták a falakat, elpusztították a házakat, betörték az ajtókat és az ablakokat.

Amikor az ágyúgolyók a falakat lerombolták, a törökök rohamra indultak. Százával, ezrével indultak támadásra, de bizony véres fejjel futottak vissza a vár alól. A maroknyi őrség olyan vitézül harcolt, hogy a török nem tudott betörni a városba.

Hét napig folyt ezután az ostrom. Hullott a török, mint a falevél, de ha egy elesett, száz másik állt a helyébe. Nem úgy a magyaroknál, mert Lugosinak nem volt tartalék csapata.

A hetedik napon a várkapitány összehívta a katonákat, össze a várba menekült parasztokat, és így szólt hozzájuk:

- Vitéz bajtársaim s ti derék parasztemberek! Büszke vagyok rátok, mert megtettétek, amit a becsület parancsol. Most azt kérdezitek tőlem, mi lesz ezután. Erre a kérdésre úgy felelek, ahogy katonához illik: holnap elsütjük minden ágyúnkat, kirohanunk, és fegyverrel a kezünkben halunk meg. De ez a katona szava, s itt mások is vannak. Ám szóljon közületek bárki, és fogadjuk meg a legokosabb tanácsot.

Tetszett a vitézeknek, de még inkább a parasztoknak, hogy a várparancsnok tőlük kér tanácsot. Egy darabig senki se mert szólni, aztán előlépett egy öreg parasztember, és így kezdte a szót:

- Már nagy tisztesség nekünk, hogy a várkapitány úr hallgat a szavunkra. Én csak azt mondom, kár addig meghalni, amíg élni is lehet. Mi, öregek már meghalhatunk, de néhány fiatalt, aki törökül is beszél, öltöztessük fel az elesett törökök ruhájába, vegyüljenek el a törökök között, úgy talán megmaradnak. Teszem azt, a várkapitány úrért is kár lenne, aztán meg úgy beszéli a török nyelvet, mint egy basa vagy bég.

Azt mondta erre a kapitány:

- Vitézek, én titeket soha el nem hagylak. Tudok én törökül, álruha is van elég, de az ilyen menekülést a katonai becsület meg nem engedi. Erről többet szó ne essék!

Azt mondja erre egy másik öreg:

- Megértjük mi a várkapitány urat, hogyne értenénk meg. De ugyan miért halna meg annyi ember életének virágjában? Inkább szökjünk meg innen éjjel, a török most nem lát éjszaka, mert nincsen holdvilág.

De már erre éljent kiáltott az egész legénység, a várkapitánynak is tetszett a tanács.

Mindjárt hozzá is fogtak az előkészületekhez. Az ágyúkat természetesen megtöltötték lőporral, kénnel és mindegyikhez hosszú gyújtózsinórt erősítettek. A lovak lábát ronggyal bekötötték, hogy ne dobogjanak a patájukkal, kémlelőket küldtek előre, s mikor egészen besötétedett, útnak indultak. Amikor a török táborhoz érkeztek, egyszerre iszonyú dördülés hallatszott, akkor robbantották fel a gyújtózsinórok az ágyúkat. A törökök azt hitték, hogy a magyarok éjszakai támadásra készülnek, ezért fegyveresen a város alá vonultak. Hajnalig őrizték az üres várost. Amikor megvirradt, észrevették a törökök, hogy a magyarok elhagyták Csanádot, ami féltőjük volt, elvitték vagy megsemmisítették.

A basa haragjában üldözni akarta Lugosi csapatát, de az már messze járt, elérte Lippát, és onnan Erdélybe vonult.

/Szerző: Lengyel Dénes/

Komjáthy István: A tejillatú puszta (első rész)

Hol volt, hol nem volt, volt a világon, az üveghegyen is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, de hét bakarasszal még azon is túlnan, volt egy magas fa. Annak az alja olyan vékony volt, mint a kisujjam, azon felül meg mint a vastag ujjam, még azon felül mint a kezem szára: ahol meg már olyan volt, mint a derekam, fel se lehetett látni. Annak a fának a tetejében volt a Felső Világ, ott lakott Arany Atyácska lányaival és fiaival.

A nagy fa árnyékában, lenn a földön patak kanyargott. Azon innen egy nagy-nagy tölgyerdő vetett árnyékot. A patakon túl végeláthatatlan puszta zöldellt, s annyi tarka virág virított, hogy azt megszámolni is vagy ezer esztendőbe tellene! De nem is akarta a szép gyöngyikét, nyúlfüvet, körtikét, piros pipacsot, pacsirtafüvet senki megszámlálni.

Takaros sátor állott a tölgyerdő lábjában, kerek szép sátor, domború volt a teteje, mint kerek cipóé, de olyan óriás cipóé, hogy kisebbfajta hegynek is beillenék. A hátát a sátor északnak támasztotta, délnek nyitotta kapuját, s körülötte két félkörben vagy húsz sátor domborodott.

Az öreg Puszta két szép lányával s temérdek sok fiával lakott a tölgyerdő árnyékán a sátortanyán.

Volt a sátor körül a pusztában, az erdőkben, a patakon annyi tennivalójuk, hogy azt sem tudták, mihez kapjanak előbb, s melyiket fejezzék be hamarabb. S ha csak a vízbe vetett horgokkal, a halfogó varsákkal, a lesekkel, vermekkel s a temérdek báránnyal kellett volna bíbelődniük, az még hagyján!

Az éjszaka is mi nem történt?!

A juhhodályból szőrin-szálán eltűnt az öreg Puszta szemefénye, dédelgetett jószága: aranyszőrű báránya. Most aztán megjárhatják hét tű hosszát, amíg megkerül!

-      Hahoooó! Hahoooó!...Szép… mező…Szár…nya!...Hahoooó!... – zúgott végig az ébredő táboron az öreg Puszta riasztó kürtje.

A karámokban egyszeriben feléreztek a pihenő állatok, s riadtan vetették fel a fejüket. Talpra ugrottak a pásztorok, s a jobb szárny első sátrán felcsapódott a szőnyegtakaró.

Szépmező Szárnya gyors léptekkel iramodott apja sátrához. Az apa gyönyörködve nyugtatta szemét a szökdécselő fiún. Ez a legkisebbik fia! Igaz, hogy kicsike, de erős, mint a medve. Irigykednek is emiatt testvérei! Ahogy figyelte a közeledő fiút, egyszeribe eszébe jutott minden szép, minden csodálatos, ami a legkisebb gyermekével eddig megesett. Kétnapos sem volt, s már a szörnyűséges Kalamóna elrabolta, s anyjával együtt egy hordóba rekkentette. A gyerek foggal született, s azt jósolták, hogy nagy táltos lesz belőle. Mondogatták, hogy magával a szörnyűséges Kalamónával is meg fog verekedni. Ezért rabolta el Kalamóna. A hordóban három kenyérnél, három kulacsnál egyebet nem hagyott, s belevetette őket a tengerbe.

Szépmező Szárnya fölébredt, s enni kért anyjától. Kapott egy kenyeret, s megivott egy kulacs bort. Alighogy az utolsó kortyot lenyelte, meghuzakodott, s egy abroncs máris lepattant a hordóról. Másnap a második, s mire a harmadik kenyér utolsó morzsája is elfogyott, lepattant a harmadik abroncs is. Szépmező Szárnya akkorára nőtt, hogy a hordót átérte. Ekkor nagy förgeteg támadt, a hullám a hordót kisodorta a parti fövenyre, s amint földet ért, ahány dongából készült, annyifelé hullott széjjel. Szépmező Szárnya kiszabadult, és elindult hazafelé az anyjával.

Egyszer csak félelmetes ordítozást hall. Arrafelé lépeget, hát egy erdő mellett három óriás perlekedik egy bűvös ostoron, egy gubán meg egy bocskoron. Rögtön kérték Szépmező Szárnyát, hogy tegyen köztük igazságot, döntse el, hogy melyikük mestersége a legkülönb. Az egyik óriás gubacsapó volt, a másik varga, a harmadik szíjgyártó, s mindenik a maga mesterségét tartotta a legkülönbnek.

Szépmező Szárnya így szólt hozzájuk: - Én addig el nem döntöm, melyitek a különb mester, amíg versenyt nem futtok. Amott az a sziklás hegy, amelyitek előbb visszatér a tetejéről, az a legjobb mester. De az ostort, a gubát, a bocskort addig hagyjátok nálam, hogy könnyebben futhassatok. – Mikor az óriások már visszafelé tartottak, Szépmező Szárnya elébük csapott az ostorral, s egyszeribe lelassúdtak. Mikor pedig harmadszor is odavágott, mind a három kővé meredt.

Éppen jókor, mert már szélsebesen jött kecskeködmönében Kalamóna. Valahogy megtudta, hogy Szépmező Szárnya megszabadult, s most lóhalálában vágtatott elébe. No, jókor érkezett! Szépmező Szárnya vállára terítette a gubát, jó bő volt s az anyja is kényelmesen aláfért, s egyszeriben láthatatlan lett. A bocskort felrántotta, az ostorral Kalamona szeme közé cserdített. Azzal köd előtte, köd utána, eltűnt, mint a harmat a reggeli napsütésben. Otthon a bocskort, gubát, ostort elrejtette egy aranyládában, az aranyládát ezüstládába zárta, azt meg egy rézládába tette, s mind a három láda kulcsát a tarsolyába dugta.

Nem is lett volna baj, ha Kalamóna is kővé válik, mint az óriások! Csakhogy az, mikor az ostordurranást meghallotta, gyorsan varázsigét mormolt, s nem változott kővé. Egy óvatlan pillanatban aztán elrabolta Szépmező Szárnya sátrából a ládát. Igaz, a kulcsok a kicsike fiú tarsolyában maradtak, Kalamóna nem férkőzhetett a bűvös bocskorhoz, gubához, ostorhoz, de így is elég borsot tört a fiú orra alá.

Az öregnek ez mind eszébe jutott, amíg a fia a sátor elé ért. Amint megállt előtte Szépmező Szárnya, így szólt hozzá:

-      Az éjszaka eltűnt a bárány. Ezt csak Kalamóna tehette.

-      Az aranyszőrű bárány?

-      Az a!

-      Pedig ahogy meghagytad, éjfélig én feküdtem a karám ajtajában, én vigyáztam rá. Éjfél után jó bátyám, Széptüzek Lángja, s hajnal felé Jószél Fúvása. Teremtett lélek a küszöböt át nem léphette!

-      Pedig átlépte!

-      Édesapám!

-      Mit akarsz, édes fiam?

-      Én termetre kicsike vagyok, de rettenetes erőt érzek a karomban. Úgy tördelem, morzsolom a vasat, akár a pudvás fa belét. Nem heverek tovább tétlenül a sátramban! Szemébe nézek én a szörnyűséges Kalamónának!

-      Eljön annak is az ideje. Még várnod kell, fiam!

-      Hallgass meg, édesapám! Különös álmot láttam az éjszaka, és szeretném tudni, mit jelent. Fenn jártam a Felső Világon, a Tetejetlen Fa legtetejében. Ott egy napfényes tisztáson egy szép öregember várt rám, s így szólt hozzám: „ Szépmező Szárnya, neked táltos lelked van, s amikor születtél megjósolták, hogy te verekszel meg Kalamónával. Immár szép, erős ifjúvá serdültél. Most már kipróbálhatod erődet, olyan erős vagy, hogy Kalamónát legyőzöd majd, s visszaszerezheted az aranyszőrű bárányt. Jól jegyezd meg, amit most mondok: Csak hősként érdemes élni a világon! De neked, magadnak kell megtanulnod, hogy lesz hőssé az ember. Én azt neked el nem árulhatom!” Ezt mondotta az öreg, s mire megszólalhattam volna, már el is tűnt. Szeretném, ha édesapám megfejtené az álmomat.

Az öreg Puszta meglepetve hallgatta fiát, majd így szólott hozzá:

-      Édes fiam, hétpecsétes titkot kell elmondanom. Nem beszélhettem erről neked, hallgatnom kellett róla mind a mai napig. Amikor te megszülettél, csodálatos dolgok történetek, ezekről már sokat meséltem, s magad is sokszor elmondtad csodálatos megszabadulásod történetét. Még mielőtt megszülettél, megjósolták nekem, hogy táltos lelked lesz, s te fogsz megverekedni Kalamónával, de mindaddig nem szabad róla tudnod, amíg álmodban nem beszélsz erről Arany Atyácskával. Íme, beteljesedik a jóslat, te győződ le Kalamónát! Elmondom hát neked, ki is ez a Kalamóna. De várjunk vele estig, hogy testvéreid is hallhassák.

-      Én örömest várok – felelte Szépmező Szárnya -, de azt igen szeretném tudni, hogyan lesz hőssé az ember. Nem tudná ezt nekem megmondani, édesapám?

-      Ezt bizony magam sem tudom, édes gyermekem!

A nap ekkor már a puszta peremére hágott. Tündökölt, bíborlott orcája, aranyos sugaraival beküllőzte a fátyolos pusztai égboltozatot. Tüzelt a nap, ragyogott az örök nyár. A puszta fiai nem ismerték a telet.

Szépmező Szárnya szaladt kedves bárányaihoz. Felkattintotta a nagy hodály ajtaját, kihajtotta a sok juhot és báránykát a selyemfűrétre, s nekiverte őket a tejillatú pusztának, hogy kedvükre legeljenek.

Az öreg Puszta megadta a módját! A bárányok nyakában diónyi ezüstcsengők hintáztak, s amikor a nyáj nekiindult, egyszeribe csengettyűszó töltötte be a pusztát. A kicsike fiú mindenütt a legelésző nyáj nyomában járt. Ha olykor-olykor félrecsapott egy-egy torkos bárány, rádörrent:

-      Kajlafülű, Lusta, héj, vissza! vissza! Mit bámulsz Szamárral Versengő? Elmaradsz a többitől Csuporba Termett Orrú, nem arra, nem arra!

Név szerint ismert minden bárányt, név szerint szólította az anyákat s a kacskaringós szarvú kosokat. S ha a Hókás, Csíkos, Babos, Sánta, Kezes, Vízbe Pillantó, Puliszomorító s a többi bárányka mind hallgatott a szavára, szerették gondos kis pásztorukat.

A birkák késő délutánig künn legelésztek, elkóboroltak hetedhét világ ellen, éren-nádon átvágtak, megtapodták a vízjárta sömlyékeket és a kákával bélelt laposokat.

Délutánra, mikor a szép virágok hűvösén dünnyögni kezdtek az elálmosodott kabócák, a gyapjas anyákat, a kacskaringós szarvú kosokat s a sok csengős szavú bárányt beterelte a fiú a karámba. A tejelő juhokat a fejőkamrába rekesztette, s kezdődött a fejés.

Ez volt ám a markos munka! Szépmező Szárnyán azonban nem fogott ki. Erős karral tartotta a juhot, s egy cseppig kifejte tőgyéből az illatos tejet. Ilyenkor az öreg Puszta két lánya Tengerbe Pillantó meg Délibáb, nem győzi hordani a sok rocskát. Hozzák üresen, s csordultig tejjel cipelik vissza. A tejet beleöntik az erjesztőkádakba, s egyszeribe tejillattal lesz teli a levegő, még a sátor is, s a tej illata szétárad a virágos pusztákba.

Most is, mire az utolsó juhot kieresztette Szépmező Szárnya a karámból, és csordultig teltek a kádak, már jócskán beesteledett. A jószág lepihent.

Az öreg Puszta a sátra előtt üldögélt. Figyelte a középen lobogó tüzet, melynek lángja magasba felcsapott.

Nemrég érkezett haza Jószél Fúvása is. Álló nap a patakon járt, s a vízbe vetett horgokkal meg a halfogó varsákkal bíbelődött. Ő volt a halász-vadász. A horgon fennakadt fogast, keszeget, pontyot és rabló csukát füles kosarakba rakta, majd kiemelte a nádból font varsákat. Mindenikbe szorult vagy száz aranyszárnyú menyhal, kecses márna, babos orrú tok, s annyi apró halacska, hogy megszámlálni se lehetett. Délutánra a sok halat megtisztogatta, felnyársalta, hazahordta, s kirakta pirulni, aszalódni a sátor elébe, a szárítófákra. Ahogy a halakkal végzett, szaladt a tölgyesbe, végigjárta a füves tisztásokon a leshelyeket. Róka, menyét, borz, hermelin s ugri nyúl vergődött a hurkokban. Éppen idejében érkezett, mert a farkasok meg a medvék már a közeli bozótok gallyait tördelték. No, ebből a zsákmányból nem lakmározhattak! Mire lebukott a nap az erdő mögött, a száz róka, nyest, borz és hermelin bundája a sátor előtt lengedezett. Jószél Fúvása a tűz mellé húzódott, s foldozta az elszakadt hálókat, kötögette a lyukas fenekű kosarakat.

Szépmező Szárnya nagy rézbográcsot akasztott a tűz fölé a szolgafára. Húst vagdalt bele, hagymát pirított alá, megsózta. Hamarosan finom hagymaillat vegyült össze az erjesztőkádakból szállongó tej szagával.

Ekkora már Széptüzek Lángja is megérkezett a kovácsműhelyből, mert ő álló nap ott fújtatta a parazsat, s a nagy kalapáccsal verte, formálta az izzó vasat. Baltákat, karcsú dárdákat, cifra fegyvereket kovácsolt a puszta fiainak.

A hús ínycsiklandozó illata a tűzhöz csalogatta az öreg Puszta többi fiát is. Ők is a patakon, az erdőben foglalatoskodtak reggeltől késő estig. Gombát gyűjtöttek, gyümölcsöt szedtek, madártojást hordtak haza fonott kosarakban. Amikor mindnyájan együtt voltak, Szépmező Szárnya leemelte a rézbográcsot a szolgafáról, s apja asztalára helyezte. A megszabott rend szerint köréje kuporodtak.

Szépmező Szárnyának helye apja jobb oldalán volt. Az apa bal oldalán a legöregebb fiú, Széptüzek Lángja foglalt helyet, s a két szárnyon sorban a többiek. Helyüket még véletlenül sem változtatták meg. Mindenikük tudta, hogy a nyáj őrizőjét s a vasformáló tűz urát illetik a főhelyek, a többiek – ki balról, ki jobbról – csak utánuk következhetnek.

Előbb az öreg Puszta merített a bográcsból, aztán sorra a fiai. Hosszú nyelű fakanaluk össze-összekoccant. A serekasan végzett napi munka után jóízűen vacsoráztak. Míg ettek, egyik sem szólt, csak a tűz pattogása szakította meg néha a csendet, olykor egy-egy erdei bagoly kiáltott, vagy egy vércse sírt a fészkén. Mikor a kanaluk a bogrács fenekén koccant, így szólt az öreg puszta:

-      Ma is megjártátok hét tű hosszát, átvágtatok patakon, erdőn, virágos pusztán. Púpozott kosárral hoztatok gombát, madártojást, ízletes gyümölcsöt. Gazdag halászzsákmány szikkad a szárítófákon, a vadak drága bőrét hintáztatja a szél, tej illatozik a teli erjesztőkádakban. De e nagy gyürkőzés, ez a fáradságos munka ugyan mire? Egy szép napon itt terem Kalamóna, s amit csak lel, mindent elrabol! Már itt lappanghat a közelben a beste lelke. Az éjjel eltűnt az aranyszőrű bárány!

A fiúk kezében egyszerre koccant az asztalra a kanál. Meglepetten tekintettek apjukra.

-      Ki vihette el? – törte meg a csendet Jószél Fúvása. – Pedig hogy vigyáztunk rá, jó apám!

-      Jó fiam, Jószél Fúvása, hiába vigyázol te, hiába kötögeted a varsákat, foltozgatod a szakadt kosarakat. Széptüzek Lángja, kovácsolhatod a műhelyben a baltákat meg a nyílhegyeket, nem ér semmit. Rabló kezén bitangolódik el szép vagyonunk. S te, Szépmező Szárnya, pedig annyit tanítgattalak, te is hiába töröd a fejed, hiába ismered a virágok s füvek hasznát, hiába tudod, hogy hány hét a világ, és merre vezet a csillagok útja! Kalamóna ellen mit sem ér az ember hatalma!

A tűz lángja magasan lobogott, a juhhodály felől csendes csengettyűszó hallatszott. Az öreg megsimogatta ősz hajfonatát, mely aláfolyt virággal hímzett szép köntösére.

Amikor elhallgatott, Széptüzek Lángja szólalt meg:

-      Édesapám, de hát Kalamóna vitte el az aranyszőrű bárányt?

-      Mért haragudna ránk Kalamóna? – szólt közbe bátortalanul Jószél Fúvása. – Hiszen mi sohasem bántottuk.

-      Még egy szalmaszálat sem tettünk keresztbe az útjába! – toldotta meg az egyik fiú.

-      Dehogynem bántottuk! Dehogynem bántottuk! – emelte fel kezét az öreg Puszta. – Itt az ideje, hogy beszéljek nektek róla. Ha kinyitjátok a fületelet, mindent megértetek.

Erre csend lett újra, még a kabócák álmos dünnyögését is hallani lehetett a fű közül.

Az öreg hátrasimította ősz hajfonatát:

-      Arany Atyácska, a Felső Világ ura, aki a Tetejetlen Fa leghegyiben aranyos palotában lakik, egyszer igen megharagudott. Most elmondom, hogy miért gyulladt keblében harag, s hogy született Kalamóna.

Mednyánszky Alajos: A pöstyéni leányok kútja

Nem messze Pöstyén gyógyforrásaitól, amelyeket a néphit szerint már a rómaiak is ösmertek, egy régi templom romjai állnak. Egykor templomos lovagoké volt, kortársa azoknak a csodálatos kőszobroknak, amelyek a romok árnyékából merednek a magános vándorra, a letűnt idők mélyenszántó bölcsességének végső emlékeiként. A templom közelében tör fel a mélységből egy tiszta vizű forrás, amelynél már egykoron is felüdítették harcban elernyedt tagjaikat a vörös keresztet viselő rendbéliek, s ahol még ma is kísérteni szoktak fenséges óriás alakjaik megborzongató éjféli órákon, és elsiratják dicső törzsüket, amelyet bősz galádság döntött le, hasonlatosan a hegység sziklájához, amelyet a gyenge kéz rakta akna mennydörögve szakít ki ősöreg sarkaiból és zúdít alá a völgybe.

No de nemcsak a szellemvilág hátborzongató kísértetalakjai járnak-kelnek ott a kút körül. Édes jövendölések tüneményei is fellibbennek kávájáról a szerető szíveknek. Minden esztendőnek azon az éjszakáján, amely megelőzi Szent István apostoli királyunk ünnepnapját - ő volt az, aki a maga kezével rakta le a templom alapkövét, és az ő boldog lelke őrzi szeretettel a saját alkotását -, kijárnak oda a felcseperedett eladó lányok, hogy megtöltsék korsóikat a kútból, és annak vizétől csilloghassanak új üdeségben a másnapi ünnepen. Aztán buzgó imádságban térdelnek a templom küszöbén, mert az a régi mendemonda járja, hogy az, aki életük társául rendeltetett nekik, másnap reggel templomba menet megmutatkozik előttük az első szemközt jövő nőtlen férfi alakjában. Ősidők óta járnak oda a hajadon lányok, hogy a szent forrásból bizonyosságot szerezzenek szívük legrejtettebb reményeire, és egy varázslatos rege is szól a jámbor szokás eredetéről.

Borica, Bolkó leánya, viruló rózsához, a virágok királynőjéhez volt hasonlatos - és körülötte is barátságtalan tövisek meredeztek. S ezek a tövisek irigy szurkálással szívesen elhessegették volna a bensőséges szeretet simogató kezét, ha ugyan lett volna keze a szeretetnek.

Dús birtoka nagy tekintélyt szerzett Bolkónak szerte a vidéken, csakhogy keményen - mint amilyen a ládáiban őrzött ércpénz volt -, rideg lélekkel visszautasított mindennemű barátságos közeledést. Nem annyira szándékolt keménységétől, inkább csak az atyai szeretet rideg hiányától gyötrődött szenvedő gyermeke, aki nem jelentett apja számára többet más élőlénynél: az ő szíve csak az élettelen csillogástól dobbant meg. De még emiatt is Boricának kellett kiürítenie a keserű poharat.

Apja őt nővérének gondjaira bízta, akinek fiatalsága és szépsége réges-régen elfonnyadt már, mert akár a zuzmó a kemény sziklán, ő sem virágzott soha életében. Mintha ő is lazán tapadt volna a kősziklára, és ezért sohasem tudta meg, milyen édes érzés az, ha valaki szívének minden gyökerével átjárja a talajt, hogy eggyé válhasson vele: s az áldott földtől való elválás, akárhogyan megy is végbe, a növény számára a halált jelenti!

Mint a mesebeli tűzokádó sárkány, amely gyötrődve őrzi a maga számára értéktelen kincseket, úgy jár-kelt az asszony a vár folyosóin, irigy pillantással követve a szegény kislányt. Mérgező lisztharmatnak nevezte a szerelmet, mert ismeretlen volt számára a szent harmat, amely a nehéz földből felszállva megtisztul a hold szűzies sugaraitól, s aztán mikor a vad kavargás elcsendesedik és csak a fülemüle mélabús szerelmi panasza fuvolázik az ágak közt, lassanként lehull a virágok álmodozva bólogató, félig kinyílt kelyhébe, hogy majd földöntúli varázslatos szépséget árasszon, mikor letekint rá a Világ Nagy Szeme.

Durva szitokszóval és kárörömmel cselédmunkára hajszolta a boldogtalan Boricát, legszívesebben elpusztította volna a szépséges rózsabimbót, a benne rejlő tengernyi kellemetességgel, amelyből ebben az asszonyban soha egy cseppnyi sem volt. De nem járt sikerrel, és igyekezete csupáncsak a fájó vágyakozás finom fátylával vonta be Borica elkápráztató szépségét.

A leány fájdalmas magányában egyre az eget kutatta tekintetével, és megcsillant benne egy könnycsepp is, amely titkon fakadt szívének mélyén, s a varázskörébe jutott lelket biztosabban, erőteljesebben vonja magához, mint a csillogva lobogó boldog élet. Középre, a félénken nyiladozó bimbó szirmai közé hullott egy cseppje a szelíd szerelmi harmatnak, és ha tombolt odakinn a puszták eszeveszett szele, a virág szívének legmélyén szent hűvösség uralkodott, a mennyei harmatcsepp volt benne az úr, s egyre új élettel töltötte el a sinylő szirmokat.

Imre volt az, aki felkeltette Borica lelkében a szunnyadozó érzelmeket. Pompás termetű ifjú volt, akár a hegyek karcsú fenyőfái, éjsötét fürtjei alól villámot szórt fekete szeme, mintha sugarával pusztítani akarna, de mikor a leányra nézett, akit szíve királynőjéül választott, akkor oly szelíden csillogott, mint a lenyugvó esthajnalcsillag, mikor körülzúgják a tenger hűvös habjai.

Máskülönben Borica az életnek csupán tüskéit és zátonyait ismerte, egyetlen virág se virított a körülötte tátongó zordon szakadékokban, és mégis kő esett le a szívéről, valahányszor visszautasított egy kérőt a rideg apai szó: de amióta az Imre szeméből érkező sugár bevilágított a szívébe, mintha életre kelt volna a zordon sziklarengeteg, ezernyi virág nyílt ki rajta és beborította az éles szirteket, amelyek oly sokszor sebezték a szívét, szelíden illatozó szőnyeggel: a zenétől, mely úgy zengett a szívében, mint a furulyaszó a holdvilágos éjszakában, nem is hallotta már a külvilág rosszindulatú hatalmasságainak ellenséges szitkait, amelyek immáron megtörtek szentélyének külső burkán, és magvához többé nem hatolhattak el.

Csakhogy a sors vaskeze a szerelem mézcseppjeit is telis-tele hintette a szenvedés keserű ürömcseppjeivel. Szerelmének csak titokban volt szabad virágoznia, hogy le ne törhesse az irigység, és valamiféle sajátos, csendes gyönyörrel töltötte el a lelket az édes titok, amely dúsgazdaggá tette a szívet, de szemérmesen rejtőzködött a világ szeme elől, mint ahogyan az estike rejtegeti kelyhe mélyén illatát, mikor a nap süt, és csak a hold kékes világánál leheli ki magából.

Ámde egy kitéphetetlen tövis marcangolta a lány vérző szívét: reménytelenül szeretett, mert Imrének, bár nemesi családból született, nem volt semmije, csupán a szerelmes szíve, ám ez, tiszta lévén, akár az arany, sokkalta többet ért, mint a holt fém. Viszont az öregember megfogadta, csak olyasvalakinek engedi át drága kincsét, aki meg tudja kétszerezni a gazdagságát.

Szomorúan és virágnyílás nélkül terült el a leány előtt az élet, mint valami szürke ködpusztaság, s alig-alig világosodott meg néhány pillanatra, amikor szűk kis ablakán át közeledni látta szerelmesét, aki élete kockáztatásával mászta meg a falat, hogy az irigy rácson keresztül megfoghassa a törékeny kezecskét, és hogy suttogva válthassanak egymással szerelmes szavakat.

Egyszer aztán édes siralom és könnyek, reménykedés és végtelen vágyódás közepette megfeledkeztek az időről, holott figyelmeztetően ütött már a válás órája, s akkor egyszeriben meglepte őket a vénasszony, aki már hosszabb ideje gyanakodva-leselkedve fürkészett át minden zugot. Éktelen rikácsolással térítette magukhoz a szerelmeseket édes kábulatukból. Borica rémülten könyörgött szerelmesének: meneküljön - s mikor ez vonakodott, mert csak a lány járt az eszében, ő maga sietett el az átkozott helyről, amelyből boldogságának sírja lett, nyomában a haragvó vénasszonnyal, akit még Borica megalázkodó odaadása sem tudott lefegyverezni. És csöndesen sírdogált egész éjszaka, még akkor is, amikor pedig a mindent lenyűgöző álom végre elhallgattatta dühöngő üldözőjét.

Reggel Borica sápadtan ténfergett a sivár folyosókon, amelyek kriptaboltozattá váltak számára, amikor rideg apja ismét rákezdte haragos szavakkal marcangolni a szívét. Aztán Imrét rendelte magához, és átkozódó fenyegetések közepette ráparancsolt a szerencsétlen ifjúra, hogy hagyja el a várat. Borica könyörögve ragadta meg apja kezét, de az eltaszította magától a siránkozót, és megismételte parancsát. Ekkor Imre még egyszer odament a leányhoz, hogy elbúcsúzzék tőle, és meghajlás közben halk-sietve odasúgta neki:

- Éjfélkor a templomkútnál.

A leány, egyetértése jeléül, titokban kezet nyújtott neki, s könnyes tekintettel követte a várból távozó ifjút.

Nagy sürgés-forgás volt a várban, mert Szent István ünnepének előestéje volt, és a munka, amely ez alkalommal szinte teljes egészében Boricára hárult, úgy hozta magával, hogy a fájdalom mélyebbre húzódott bensejében, és elrejtőzött a gonoszság fürkésző szeme elől. Aztán lassanként leszállt az éj, és ismételten megborzongott Borica, mivel a legyilkolt templomos rendi lovagok a titokzatos éjféli órákon sokszor keringenek dicsőségük hajdani székhelye körül jajongva, és sokféle hátborzongató mendemonda járta arról a helyről. Aztán valahára jelezte már az éjjeliőr, hogy elkövetkezett a tizenegyedik óra, s akkor Borica elfeledkezett a borzongásról, halkan ébredezett szívében a reménység, elszántan fogott egy korsót, mint aki be akar pótolni valamit, amiről a nap folyamán megfeledkezett, és mivel mindenki az igazak álmát aludta, akadálytalanul jutott ki a várból és indult a kútra.

Szerelmese már várt reá a kútnál, ahol majd örökre búcsút kell venniük boldogságuktól: a könnyek fojtogatták a torkukat, amikor utolsó istenhozzádot mondtak egymásnak, viszont az, hogy egyáltalában elbúcsúzhattak, ír volt mindkettőjük meggyötört szívére: de végül ütött a válás órája, és ők megtört lélekkel szakadtak el egymástól. Borica hazatérőben vizet merített a templomkútból, búsan nekitámaszkodott kávájának, és könnyei elegyedtek a kút kristálytiszta vizével. Hirtelen enyhe fény áradt el körülötte, ijedten pillantott fel, és ott látta maga előtt mennyei ragyogásában a szent király alakját. Szelíd komolysággal tekintett le a boldogtalan leányzóra, aki térdre esett előtte.

- Szedd össze bátorságodat! - kezdte a szent. - Bízzál Őbenne, akinek számára minden szív lágy, miként a viasz. Így szól az Ő döntése: A legelső férfi, akit szemed megpillant holnap, mikor a templomba mégy, az Ő örökkévaló akaratából életed társául rendeltetett. Ne zúgolódjál, hanem engedelmeskedjél gyermeki lélekkel annak, aki mindent a legjobbra fordít!

Borica elnémultan roskadt magába, jóformán nem volt eszméletén, amikor hazatért, rettentő küzdelem dúlt szívében: hiába várt a halálos döfésre vagy a megváltásra! Végül erőt vett rajta a gondolatok és érzések áradata, s a mély álom könnyített összeszoruló szívének terhén. Csodás erő szállta meg. Amikor reggel felébredt - csupa odaadás és bizalom volt, sőt olykor úgy rémlett: édes reménység aranyozza be az ösvényt, amelyen szótlanul lépkedett atyja és az öregasszony között. És ekkor egyszerre meglátta szeretett Imréjét, aki képtelen lett volna elhagyni a tájat, ahol szerelmük kivirágzott, anélkül, hogy még egyszer láthassa őt.

Borica alig tudta fellobbanó érzelmeit valamennyire visszafojtani, de amikor elhaladt az ifjú mellett, hangos és örvendező szóval biztatta kitartásra és bizakodásra. Már gyülekeztek a harag viharfelhői Borica feje felett, de ő előresietett a templomba, hogy örvendező szívét bensőséges hálával önthesse ki sorsának jóságos irányítója előtt, aki szenvedései éjszakáját ilyen reménysugárral világította meg.

S aztán valóban úgy esett, hogy egy esztendőnél hamarabb meghalt az öregasszony, és Borica apját súlyos betegsége a sír szélére vitte, a balsors csapásai megtörték és úgy meglágyították a szívét, hogy végtére beleegyezett, hadd teljesüljön leányának hő vágya, mert azt, amióta a jelenésről hallott, maga is az ég akaratának vélte. Leánya pedig azon a helyen nyújtotta kezét szerelmesének, ahol először kelt fel számára annyi sok gomolygó sötét felleg mögül a reménység csillaga.

Ez időtől fogva jött szokásba ama helység felserdült eladó lányainál, hogy Szent István napjának előestéjén vizet merítenek a templomkútból, és buzgó imádságban könyörögnek a szent oltalmáért, hogy másnap kedvezően, az imádkozó leányok titkos óhajai szerint, sikerüljön az egész életre nézve döntő fontosságú találkozás.