Komjáthy István: A tejillatú puszta (első rész)

Hol volt, hol nem volt, volt a világon, az üveghegyen is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, de hét bakarasszal még azon is túlnan, volt egy magas fa. Annak az alja olyan vékony volt, mint a kisujjam, azon felül meg mint a vastag ujjam, még azon felül mint a kezem szára: ahol meg már olyan volt, mint a derekam, fel se lehetett látni. Annak a fának a tetejében volt a Felső Világ, ott lakott Arany Atyácska lányaival és fiaival.

A nagy fa árnyékában, lenn a földön patak kanyargott. Azon innen egy nagy-nagy tölgyerdő vetett árnyékot. A patakon túl végeláthatatlan puszta zöldellt, s annyi tarka virág virított, hogy azt megszámolni is vagy ezer esztendőbe tellene! De nem is akarta a szép gyöngyikét, nyúlfüvet, körtikét, piros pipacsot, pacsirtafüvet senki megszámlálni.

Takaros sátor állott a tölgyerdő lábjában, kerek szép sátor, domború volt a teteje, mint kerek cipóé, de olyan óriás cipóé, hogy kisebbfajta hegynek is beillenék. A hátát a sátor északnak támasztotta, délnek nyitotta kapuját, s körülötte két félkörben vagy húsz sátor domborodott.

Az öreg Puszta két szép lányával s temérdek sok fiával lakott a tölgyerdő árnyékán a sátortanyán.

Volt a sátor körül a pusztában, az erdőkben, a patakon annyi tennivalójuk, hogy azt sem tudták, mihez kapjanak előbb, s melyiket fejezzék be hamarabb. S ha csak a vízbe vetett horgokkal, a halfogó varsákkal, a lesekkel, vermekkel s a temérdek báránnyal kellett volna bíbelődniük, az még hagyján!

Az éjszaka is mi nem történt?!

A juhhodályból szőrin-szálán eltűnt az öreg Puszta szemefénye, dédelgetett jószága: aranyszőrű báránya. Most aztán megjárhatják hét tű hosszát, amíg megkerül!

-      Hahoooó! Hahoooó!...Szép… mező…Szár…nya!...Hahoooó!... – zúgott végig az ébredő táboron az öreg Puszta riasztó kürtje.

A karámokban egyszeriben feléreztek a pihenő állatok, s riadtan vetették fel a fejüket. Talpra ugrottak a pásztorok, s a jobb szárny első sátrán felcsapódott a szőnyegtakaró.

Szépmező Szárnya gyors léptekkel iramodott apja sátrához. Az apa gyönyörködve nyugtatta szemét a szökdécselő fiún. Ez a legkisebbik fia! Igaz, hogy kicsike, de erős, mint a medve. Irigykednek is emiatt testvérei! Ahogy figyelte a közeledő fiút, egyszeribe eszébe jutott minden szép, minden csodálatos, ami a legkisebb gyermekével eddig megesett. Kétnapos sem volt, s már a szörnyűséges Kalamóna elrabolta, s anyjával együtt egy hordóba rekkentette. A gyerek foggal született, s azt jósolták, hogy nagy táltos lesz belőle. Mondogatták, hogy magával a szörnyűséges Kalamónával is meg fog verekedni. Ezért rabolta el Kalamóna. A hordóban három kenyérnél, három kulacsnál egyebet nem hagyott, s belevetette őket a tengerbe.

Szépmező Szárnya fölébredt, s enni kért anyjától. Kapott egy kenyeret, s megivott egy kulacs bort. Alighogy az utolsó kortyot lenyelte, meghuzakodott, s egy abroncs máris lepattant a hordóról. Másnap a második, s mire a harmadik kenyér utolsó morzsája is elfogyott, lepattant a harmadik abroncs is. Szépmező Szárnya akkorára nőtt, hogy a hordót átérte. Ekkor nagy förgeteg támadt, a hullám a hordót kisodorta a parti fövenyre, s amint földet ért, ahány dongából készült, annyifelé hullott széjjel. Szépmező Szárnya kiszabadult, és elindult hazafelé az anyjával.

Egyszer csak félelmetes ordítozást hall. Arrafelé lépeget, hát egy erdő mellett három óriás perlekedik egy bűvös ostoron, egy gubán meg egy bocskoron. Rögtön kérték Szépmező Szárnyát, hogy tegyen köztük igazságot, döntse el, hogy melyikük mestersége a legkülönb. Az egyik óriás gubacsapó volt, a másik varga, a harmadik szíjgyártó, s mindenik a maga mesterségét tartotta a legkülönbnek.

Szépmező Szárnya így szólt hozzájuk: - Én addig el nem döntöm, melyitek a különb mester, amíg versenyt nem futtok. Amott az a sziklás hegy, amelyitek előbb visszatér a tetejéről, az a legjobb mester. De az ostort, a gubát, a bocskort addig hagyjátok nálam, hogy könnyebben futhassatok. – Mikor az óriások már visszafelé tartottak, Szépmező Szárnya elébük csapott az ostorral, s egyszeribe lelassúdtak. Mikor pedig harmadszor is odavágott, mind a három kővé meredt.

Éppen jókor, mert már szélsebesen jött kecskeködmönében Kalamóna. Valahogy megtudta, hogy Szépmező Szárnya megszabadult, s most lóhalálában vágtatott elébe. No, jókor érkezett! Szépmező Szárnya vállára terítette a gubát, jó bő volt s az anyja is kényelmesen aláfért, s egyszeriben láthatatlan lett. A bocskort felrántotta, az ostorral Kalamona szeme közé cserdített. Azzal köd előtte, köd utána, eltűnt, mint a harmat a reggeli napsütésben. Otthon a bocskort, gubát, ostort elrejtette egy aranyládában, az aranyládát ezüstládába zárta, azt meg egy rézládába tette, s mind a három láda kulcsát a tarsolyába dugta.

Nem is lett volna baj, ha Kalamóna is kővé válik, mint az óriások! Csakhogy az, mikor az ostordurranást meghallotta, gyorsan varázsigét mormolt, s nem változott kővé. Egy óvatlan pillanatban aztán elrabolta Szépmező Szárnya sátrából a ládát. Igaz, a kulcsok a kicsike fiú tarsolyában maradtak, Kalamóna nem férkőzhetett a bűvös bocskorhoz, gubához, ostorhoz, de így is elég borsot tört a fiú orra alá.

Az öregnek ez mind eszébe jutott, amíg a fia a sátor elé ért. Amint megállt előtte Szépmező Szárnya, így szólt hozzá:

-      Az éjszaka eltűnt a bárány. Ezt csak Kalamóna tehette.

-      Az aranyszőrű bárány?

-      Az a!

-      Pedig ahogy meghagytad, éjfélig én feküdtem a karám ajtajában, én vigyáztam rá. Éjfél után jó bátyám, Széptüzek Lángja, s hajnal felé Jószél Fúvása. Teremtett lélek a küszöböt át nem léphette!

-      Pedig átlépte!

-      Édesapám!

-      Mit akarsz, édes fiam?

-      Én termetre kicsike vagyok, de rettenetes erőt érzek a karomban. Úgy tördelem, morzsolom a vasat, akár a pudvás fa belét. Nem heverek tovább tétlenül a sátramban! Szemébe nézek én a szörnyűséges Kalamónának!

-      Eljön annak is az ideje. Még várnod kell, fiam!

-      Hallgass meg, édesapám! Különös álmot láttam az éjszaka, és szeretném tudni, mit jelent. Fenn jártam a Felső Világon, a Tetejetlen Fa legtetejében. Ott egy napfényes tisztáson egy szép öregember várt rám, s így szólt hozzám: „ Szépmező Szárnya, neked táltos lelked van, s amikor születtél megjósolták, hogy te verekszel meg Kalamónával. Immár szép, erős ifjúvá serdültél. Most már kipróbálhatod erődet, olyan erős vagy, hogy Kalamónát legyőzöd majd, s visszaszerezheted az aranyszőrű bárányt. Jól jegyezd meg, amit most mondok: Csak hősként érdemes élni a világon! De neked, magadnak kell megtanulnod, hogy lesz hőssé az ember. Én azt neked el nem árulhatom!” Ezt mondotta az öreg, s mire megszólalhattam volna, már el is tűnt. Szeretném, ha édesapám megfejtené az álmomat.

Az öreg Puszta meglepetve hallgatta fiát, majd így szólott hozzá:

-      Édes fiam, hétpecsétes titkot kell elmondanom. Nem beszélhettem erről neked, hallgatnom kellett róla mind a mai napig. Amikor te megszülettél, csodálatos dolgok történetek, ezekről már sokat meséltem, s magad is sokszor elmondtad csodálatos megszabadulásod történetét. Még mielőtt megszülettél, megjósolták nekem, hogy táltos lelked lesz, s te fogsz megverekedni Kalamónával, de mindaddig nem szabad róla tudnod, amíg álmodban nem beszélsz erről Arany Atyácskával. Íme, beteljesedik a jóslat, te győződ le Kalamónát! Elmondom hát neked, ki is ez a Kalamóna. De várjunk vele estig, hogy testvéreid is hallhassák.

-      Én örömest várok – felelte Szépmező Szárnya -, de azt igen szeretném tudni, hogyan lesz hőssé az ember. Nem tudná ezt nekem megmondani, édesapám?

-      Ezt bizony magam sem tudom, édes gyermekem!

A nap ekkor már a puszta peremére hágott. Tündökölt, bíborlott orcája, aranyos sugaraival beküllőzte a fátyolos pusztai égboltozatot. Tüzelt a nap, ragyogott az örök nyár. A puszta fiai nem ismerték a telet.

Szépmező Szárnya szaladt kedves bárányaihoz. Felkattintotta a nagy hodály ajtaját, kihajtotta a sok juhot és báránykát a selyemfűrétre, s nekiverte őket a tejillatú pusztának, hogy kedvükre legeljenek.

Az öreg Puszta megadta a módját! A bárányok nyakában diónyi ezüstcsengők hintáztak, s amikor a nyáj nekiindult, egyszeribe csengettyűszó töltötte be a pusztát. A kicsike fiú mindenütt a legelésző nyáj nyomában járt. Ha olykor-olykor félrecsapott egy-egy torkos bárány, rádörrent:

-      Kajlafülű, Lusta, héj, vissza! vissza! Mit bámulsz Szamárral Versengő? Elmaradsz a többitől Csuporba Termett Orrú, nem arra, nem arra!

Név szerint ismert minden bárányt, név szerint szólította az anyákat s a kacskaringós szarvú kosokat. S ha a Hókás, Csíkos, Babos, Sánta, Kezes, Vízbe Pillantó, Puliszomorító s a többi bárányka mind hallgatott a szavára, szerették gondos kis pásztorukat.

A birkák késő délutánig künn legelésztek, elkóboroltak hetedhét világ ellen, éren-nádon átvágtak, megtapodták a vízjárta sömlyékeket és a kákával bélelt laposokat.

Délutánra, mikor a szép virágok hűvösén dünnyögni kezdtek az elálmosodott kabócák, a gyapjas anyákat, a kacskaringós szarvú kosokat s a sok csengős szavú bárányt beterelte a fiú a karámba. A tejelő juhokat a fejőkamrába rekesztette, s kezdődött a fejés.

Ez volt ám a markos munka! Szépmező Szárnyán azonban nem fogott ki. Erős karral tartotta a juhot, s egy cseppig kifejte tőgyéből az illatos tejet. Ilyenkor az öreg Puszta két lánya Tengerbe Pillantó meg Délibáb, nem győzi hordani a sok rocskát. Hozzák üresen, s csordultig tejjel cipelik vissza. A tejet beleöntik az erjesztőkádakba, s egyszeribe tejillattal lesz teli a levegő, még a sátor is, s a tej illata szétárad a virágos pusztákba.

Most is, mire az utolsó juhot kieresztette Szépmező Szárnya a karámból, és csordultig teltek a kádak, már jócskán beesteledett. A jószág lepihent.

Az öreg Puszta a sátra előtt üldögélt. Figyelte a középen lobogó tüzet, melynek lángja magasba felcsapott.

Nemrég érkezett haza Jószél Fúvása is. Álló nap a patakon járt, s a vízbe vetett horgokkal meg a halfogó varsákkal bíbelődött. Ő volt a halász-vadász. A horgon fennakadt fogast, keszeget, pontyot és rabló csukát füles kosarakba rakta, majd kiemelte a nádból font varsákat. Mindenikbe szorult vagy száz aranyszárnyú menyhal, kecses márna, babos orrú tok, s annyi apró halacska, hogy megszámlálni se lehetett. Délutánra a sok halat megtisztogatta, felnyársalta, hazahordta, s kirakta pirulni, aszalódni a sátor elébe, a szárítófákra. Ahogy a halakkal végzett, szaladt a tölgyesbe, végigjárta a füves tisztásokon a leshelyeket. Róka, menyét, borz, hermelin s ugri nyúl vergődött a hurkokban. Éppen idejében érkezett, mert a farkasok meg a medvék már a közeli bozótok gallyait tördelték. No, ebből a zsákmányból nem lakmározhattak! Mire lebukott a nap az erdő mögött, a száz róka, nyest, borz és hermelin bundája a sátor előtt lengedezett. Jószél Fúvása a tűz mellé húzódott, s foldozta az elszakadt hálókat, kötögette a lyukas fenekű kosarakat.

Szépmező Szárnya nagy rézbográcsot akasztott a tűz fölé a szolgafára. Húst vagdalt bele, hagymát pirított alá, megsózta. Hamarosan finom hagymaillat vegyült össze az erjesztőkádakból szállongó tej szagával.

Ekkora már Széptüzek Lángja is megérkezett a kovácsműhelyből, mert ő álló nap ott fújtatta a parazsat, s a nagy kalapáccsal verte, formálta az izzó vasat. Baltákat, karcsú dárdákat, cifra fegyvereket kovácsolt a puszta fiainak.

A hús ínycsiklandozó illata a tűzhöz csalogatta az öreg Puszta többi fiát is. Ők is a patakon, az erdőben foglalatoskodtak reggeltől késő estig. Gombát gyűjtöttek, gyümölcsöt szedtek, madártojást hordtak haza fonott kosarakban. Amikor mindnyájan együtt voltak, Szépmező Szárnya leemelte a rézbográcsot a szolgafáról, s apja asztalára helyezte. A megszabott rend szerint köréje kuporodtak.

Szépmező Szárnyának helye apja jobb oldalán volt. Az apa bal oldalán a legöregebb fiú, Széptüzek Lángja foglalt helyet, s a két szárnyon sorban a többiek. Helyüket még véletlenül sem változtatták meg. Mindenikük tudta, hogy a nyáj őrizőjét s a vasformáló tűz urát illetik a főhelyek, a többiek – ki balról, ki jobbról – csak utánuk következhetnek.

Előbb az öreg Puszta merített a bográcsból, aztán sorra a fiai. Hosszú nyelű fakanaluk össze-összekoccant. A serekasan végzett napi munka után jóízűen vacsoráztak. Míg ettek, egyik sem szólt, csak a tűz pattogása szakította meg néha a csendet, olykor egy-egy erdei bagoly kiáltott, vagy egy vércse sírt a fészkén. Mikor a kanaluk a bogrács fenekén koccant, így szólt az öreg puszta:

-      Ma is megjártátok hét tű hosszát, átvágtatok patakon, erdőn, virágos pusztán. Púpozott kosárral hoztatok gombát, madártojást, ízletes gyümölcsöt. Gazdag halászzsákmány szikkad a szárítófákon, a vadak drága bőrét hintáztatja a szél, tej illatozik a teli erjesztőkádakban. De e nagy gyürkőzés, ez a fáradságos munka ugyan mire? Egy szép napon itt terem Kalamóna, s amit csak lel, mindent elrabol! Már itt lappanghat a közelben a beste lelke. Az éjjel eltűnt az aranyszőrű bárány!

A fiúk kezében egyszerre koccant az asztalra a kanál. Meglepetten tekintettek apjukra.

-      Ki vihette el? – törte meg a csendet Jószél Fúvása. – Pedig hogy vigyáztunk rá, jó apám!

-      Jó fiam, Jószél Fúvása, hiába vigyázol te, hiába kötögeted a varsákat, foltozgatod a szakadt kosarakat. Széptüzek Lángja, kovácsolhatod a műhelyben a baltákat meg a nyílhegyeket, nem ér semmit. Rabló kezén bitangolódik el szép vagyonunk. S te, Szépmező Szárnya, pedig annyit tanítgattalak, te is hiába töröd a fejed, hiába ismered a virágok s füvek hasznát, hiába tudod, hogy hány hét a világ, és merre vezet a csillagok útja! Kalamóna ellen mit sem ér az ember hatalma!

A tűz lángja magasan lobogott, a juhhodály felől csendes csengettyűszó hallatszott. Az öreg megsimogatta ősz hajfonatát, mely aláfolyt virággal hímzett szép köntösére.

Amikor elhallgatott, Széptüzek Lángja szólalt meg:

-      Édesapám, de hát Kalamóna vitte el az aranyszőrű bárányt?

-      Mért haragudna ránk Kalamóna? – szólt közbe bátortalanul Jószél Fúvása. – Hiszen mi sohasem bántottuk.

-      Még egy szalmaszálat sem tettünk keresztbe az útjába! – toldotta meg az egyik fiú.

-      Dehogynem bántottuk! Dehogynem bántottuk! – emelte fel kezét az öreg Puszta. – Itt az ideje, hogy beszéljek nektek róla. Ha kinyitjátok a fületelet, mindent megértetek.

Erre csend lett újra, még a kabócák álmos dünnyögését is hallani lehetett a fű közül.

Az öreg hátrasimította ősz hajfonatát:

-      Arany Atyácska, a Felső Világ ura, aki a Tetejetlen Fa leghegyiben aranyos palotában lakik, egyszer igen megharagudott. Most elmondom, hogy miért gyulladt keblében harag, s hogy született Kalamóna.