Szent Erzsébet begina-ház,
Brügge
1
A kapu el mintha senkit se zárna,
a csapóhíd egykedvűen föl-le jár,
mégis bizton élnek a régi zárda
szilfái közt mind, s egy sem lép ki már
kis házából, csak ha ama csapáson
a templomba tart, hogy mélyére lásson:
annyi szeretetnek mi célja volt?
Egyformák tiszta gyolcsban, térdepelve,
mintha százszor csak egynek képe lenne
benn a korálban, mely két sor tagolt
pilléren tükörbolt lesz tiszta-mélyen:
és fölhatol az énekmeredélyen
a hangjuk, és odadobja magát
a végső szóról, honnan nincs tovább,
az angyaloknak, kik vissza nem adják.
Ha fölkel s indul, ezért hallgatag hát
a kar. Ezért nyújtják, hangot sem adva,
főhajtással, mutatók a mutatva
elfogadóknak a szentelt vizet,
s ajkuk halvány lesz, homlokuk hideg.
S elburkolózva, lassan hazatérnek
ama csapáson által újra már
- ifjak nyugodtan, tétován a vének,
és egy agg nő leghátul meg-megáll -
házikóikba, mik elrejtik őket,
s közben egymásnak a szilfák alatt
ama tiszta magányról vallanak,
mely egy kis ablakszemben tükröződhet.
2
De ezer szemével a templomablak
ugyan mit tükröz az udvarba, hol
a csend, a fény s a visszfény egyre forr,
apad, homályosul és összeolvad,
csodásan érve, mint ősrégi bor?
Ottan terül, ki tudja, mely irányból,
a kinti a bentin, az illanón
az örök egy, a távolon a távol,
leólmozva, használatlan, vakon.
A nyár imbolygó díszlete alatt
a régi télnek szürkesége ott van:
mintha egy férfi, aki meg se moccan,
várna türelmesen mögötte hosszan,
s előtte egy zokogó nő alak.
/Ford.: Kálnoky László/
