A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Német költők. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Német költők. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 4., szerda

Johannes R. Becher: Szelek vándorai


Egy talajuk van még, ez a kemény föld,
s túl erős őrük mégis a talaj.
Minden águkkal szöknének a széltől,
s kitart szilárdan valamennyi gally.

Orkánban az ágak szilánkra törnek,
s a tenger mélyét szél kavarja, mely
nagy, hullámhegyeket terel,
hogy gyökerükig reszketnek a törzsek.

A kimarjult végtagú alakoknak
csak gyökere, ahol még akarta van.
Egyetlen súly szél, tenger, szürke ég:

érzik a fák, akkor is vonagolnak,
ha a tenger s égbolt újra mozdulatlan.
Szélcsendben is mind menekülne még.


/Ford.: Kálnoky László/

2015. november 1., vasárnap

Johann Wolfgang Goethe: Gingo biloba



E keletről gondjaimra
bízott fának levele
a tanult főt okosítja,
titkot fejtetvén vele.

Egyetlen élő levélkét
látunk kettéválva mi?
Vagy kettőt, mik eltökélték:
egynek fognak látszani?

E kérdésre, mit megoldott
elmém, választ így adok:
nem sejti-e dalom, hogy
egy s mégis kettő vagyok?


/Ford.: Kálnoky László/

Stefan George: Júliusi bánat


Virágos nyár, még gazdag az illatod:
fanyar vetés-szag kél, s te, piciny szulák,
a száraz karfán te nyúlsz itt utánam,
nem kell többé szezám és büszke kert.

Felejtett álom ébredez: a gyerek
a búzaföldek szűz rögein pihen,
körötte munka, meztelen aratók, és
apadt korsó és tündöklő kasza.

Álmos darázsraj dongta a tél dalát
s az ő kipirult homlokára a
kalászok gyöngye árny-rácsán keresztül
nagy vércsöppekben hullott a pipacs.

Ami enyém volt, sohase múlik el.
Szomjan, mint akkor, fekszem, a szomju mezőn,
s ajkam bágyadtan suttogja, de fáraszt
a sok virág, a sok-sok szép virág.


/Ford.: Szabó Lőrinc/

2015. június 11., csütörtök

Rainer Maria Rilke: Béguinage


Szent Erzsébet begina-ház, Brügge



1

A kapu el mintha senkit se zárna,
a csapóhíd egykedvűen föl-le jár,
mégis bizton élnek a régi zárda
szilfái közt mind, s egy sem lép ki már
kis házából, csak ha ama csapáson
a templomba tart, hogy mélyére lásson:
annyi szeretetnek mi célja volt?

Egyformák tiszta gyolcsban, térdepelve,
mintha százszor csak egynek képe lenne
benn a korálban, mely két sor tagolt
pilléren tükörbolt lesz tiszta-mélyen:
és fölhatol az énekmeredélyen
a hangjuk, és odadobja magát
a végső szóról, honnan nincs tovább,
az angyaloknak, kik vissza nem adják.

Ha fölkel s indul, ezért hallgatag hát
a kar. Ezért nyújtják, hangot sem adva,
főhajtással, mutatók a mutatva
elfogadóknak a szentelt vizet,
s ajkuk halvány lesz, homlokuk hideg.

S elburkolózva, lassan hazatérnek
ama csapáson által újra már
- ifjak nyugodtan, tétován a vének,
és egy agg nő leghátul meg-megáll -
házikóikba, mik elrejtik őket,
s közben egymásnak a szilfák alatt
ama tiszta magányról vallanak,
mely egy kis ablakszemben tükröződhet.

2

De ezer szemével a templomablak
ugyan mit tükröz az udvarba, hol
a csend, a fény s a visszfény egyre forr,
apad, homályosul és összeolvad,
csodásan érve, mint ősrégi bor?

Ottan terül, ki tudja, mely irányból,
a kinti a bentin, az illanón
az örök egy, a távolon a távol,
leólmozva, használatlan, vakon.

A nyár imbolygó díszlete alatt
a régi télnek szürkesége ott van:
mintha egy férfi, aki meg se moccan,
várna türelmesen mögötte hosszan,
s előtte egy zokogó nő alak.


/Ford.: Kálnoky László/

Else Lasker-Schüler: Az elűzött


E nap fölé homályos ködlepel borul,
a világok élettelen keringenek,
árnyék-képen alig kirajzolt pontokul.

Szívemhez gyöngéd szív rég nem simul...
A föld kihűlt, fakók az emberek -
Imádkozz velem. - Vigaszt ad az Úr.

Mely életem elhagyta, hol lehet?
Kóbor vadak módján bolygok, hazátlanul,
s álmodom a bús időt, - szerettelek...

Hová legyek, ha észak szele bőg vadul?
Elhagyják félénk állatok erdőjüket,
s ajtód előtt maroknyi útifű leszek.

Majd könnyezem, egünk ha végképp elfakul,
melynek kelyhétől költők szomja csillapul -
együtt veled.

/Ford.: Kálnoky László/

2015. június 5., péntek

Johann Wolfgang Goethe: Szulejka


Én, kit üdvözít szerelmed,
az alkalmat nem szidom:
annak, amit tőled elvett,
szívből örvendek bizony!

És mi szükség lopni vajjon?
Add önként nekem magad:
ha kell, örömest bevallom:
igenis, megloptalak.

Mit szívből adtál te nékem,
lesz dicső hasznodra még:
átadom nyugalmam, éltem
kincsét bízvást, mind tiéd.

Ó, ne játssz! Nem vagy te koldus!
Nem kincs tán a szerelem?
Ha ölellek, nincsen oly dús,
aki versenyez velem.

/Ford.: Kálnoky László/


Johann Wolfgang Goethe: Hívogató


A naptól hiába szöksz te:
mert a napot, mit találhatsz,
mánál jobbnak úgyse látod:
de ha itt kedvedre várhatsz,
hol kerülöm a világot,
hogy hozzám több szál kötözze,
megbújhatsz, s leszek társad.
Ma a ma, más nap a másnap,
mert ami lesz s mi letellett,
nem visz el, s nem vesztegelhet.
Ó, maradj hát abban, édes,
mit te vagy csak adni képes!


/Ford.: Kálnoky László/

Friedrich von Schlegel: A bokrok



Homályos ligetekben
hűvös és gyönge szél kel,
csak az ég mosolyog le
ezer fénylő szemével.
Csak egy szellem motoszkál
a tenger morajában
s a szókban, mik a lomb közt
susognak haloványan.
Így zúg hullámra hullám,
hol gyászolnak a lelkek.
Így jön szó szóra, melybe
életet ők lehelnek.
A tarka földi álom
hangjain vontatottan
zeng át egy messzi hangzat,
ha figyelünk titokban.


/Ford.: Kálnoky László/

Clemens Brentano: Éji zene


Hangja sír a fuvolának,
hűs források csörgedeznek.
Arany hangok ringva szállnak,
hallga, hallga, hadd figyeljek!

Szende kérés, halk kívánság
szól a szívhez édesen!
A rám hulló éjszakán át
hangok fénye int nekem.


/Ford.: Kálnoky László/

Clemens Brentano: A Lore Lay


Bacharachban, a Rajna
mellett élt régen egy
szép boszorkány, s hatalma
volt a szívek felett.

Csúfságba is keverte
a férfiakat ott:
kit megkötött szerelme,
nem szabadulhatott.

A püspök megidézte
törvény elébe, de
végül el nem itélte,
oly szép volt termete.

Így szólt, mert szánva szánta:
"Te szegény Lore Lay!
Gonosz varázsolásra
ki csábított? Felelj!"

"Püspök úr, halni hagyj csak,
élnem igen nehéz,
mert el kell veszni annak,
aki szemembe néz!

Láng lobog két szememben,
varázsvessző karom -
Ó, vess máglyára engem,
törd meg varázslatom!"

"Varázsod törhetetlen,
te bájos Lore Lay!
A szívet kebelemben
kettőbe törni fáj!

Ne várd tőlem halálod,
míg be nem ismered,
miért égeti lángod
tulajdon szívemet."

"Püspök úr, ily kegyetlen
tréfát ne űzz velem:
kérd istent fönn a mennyben,
irgalmazzon nekem!

Nem tudok már szeretni,
az életből elég -
Hirdesd halálomat ki,
azért jöttem eléd.

Csalódtam szeretőmben,
ki messze költözött,
s él elpártolva tőlem,
idegen nép között.

A vad s mégis szelíd szem,
a pír hó-bőrömön,
szavam ha cseng szelíden,
ez az én bűvköröm.

Megront saját varázsom,
szívem majd megszakad:
szenvedek, s halni vágyom,
látva képmásomat.

Hadd kapjam meg a részem,
hadd haljak mint hivő,
életem hadd enyésszen,
mert nincs mellettem ő!"

"Légy kolostor lakója!
Három lovag vezet.
Menj, Lore! Isten óvja
megbűvölt lelkedet!

Légy növendék apáca,
fekete és fehér,
úgy készülj a halálra,
mint ki Istennek él!"

Megy a három lovaggal,
miközben szíve fáj,
s el a klastromba nyargal
a bájos Lore Lay.

"Lovagok, hadd megyek fel
ama sziklára ott:
a várat még ez egyszer
lássam, hol ő lakott.

Hadd lássam még utolszor
a Rajna mély vizét,
s zárjon be a kolostor,
mint Istennek szüzét."

Igen síkos falú volt
a szirt, mely ott meredt,
de ő magasba kúszott,
míg föl nem érkezett.

Ekkor három lovagja
kipányvázta lovát,
s a sziklán a magasba
kúsztak, mind tovább.

És szólt a szűz:"Vitorlát
látok lobogni lenn,
kormányoz kis hajócskát
az én egyetlenem.

Most már a szívem oly víg,
ő evez ott alul!"
Így szól, előre hajlik,
és a Rajnába hull.

Lejönni lehetetlen,
mint ottvesztek felül:
meghaltak temetetlen
s beszenteletlenül.

Ki zengett dalt az áron?
Egy rajnai hajós,
hol sziklája a három
lovagnak így echóz:
Lore Lay!
Lore Lay!
Lore Lay!
Talán övék e jaj.

/Ford.: Kálnoky László/


2015. május 29., péntek

Ivan Goll: Tavasz


A rét farsangol s itt állok vigasztalan
fakó kalap fejemben és fejem
régi világfájdalommal teli

Ma reggel az akácfa, mint a bomba
széjjelrobbant ezer fehér virágba
s a szántókon pipacs-fáklyásmenet

Illat csepeg kamasz gliciniákból
a déli rózsák tágra tárják keblüket
a szomjas méhrajoknak

Víz ömlik, sziklák közt állat kiált
Az Isten nyitva tartja a teremtést
nyolctól nyolcig naponta

És csábít, szenved, megadja magát
minden csak én élet s halál tudója
félek már most örömtelen ősztől


/Ford.: Csorba Győző/

2015. május 22., péntek

Theodor Storm: A hárfás lányka dala


Csak ma övez, ma,
ily szüzi báj,
holnap, ó, holnap
mindez tovaszáll!

Csak ma ölel, ma,
még a karod:
halni, ó, halni
magam maradok.

/Ford.: Hárs Ernő/


Theodor Storm: A csalogány


Az, hogy a kicsi csalogány
az éjet átdalolta,
az tette, hogy egymásután
az édes hang s visszhang nyomán
kipattant mind a rózsa.

Szilaj leányka volt minap:
most töpreng önfeledten,
kezében a szalmakalap,
kint járt a tűző nap alatt,
s nem tudja, mibe kezdjen.

Az, hogy a kicsi csalogány
az éjet átdalolta,
az tette, hogy egymásután,
az édes hang s visszhang nyomán,
kipattant mind a rózsa.


/Ford.: Hárs Ernő/

Theodor Storm: Asszonykéz


Tudom, nem fogja ajkadat
panaszos szó elhagyni egy sem:
se amit eltitkol a szád,
sápadt kezed bevallja csendben.

Látom rajta a fájdalom
jellegzetes, finom vonását,
és azt, hogy egy beteg sziven
virrasztotta az éjszakát át.


/Ford.: Hárs Ernő/

2015. május 16., szombat

Joseph von Eichendorff: Éjjel


Csöndes éjben megyek tova,
s előoson a hold, hogy a
felhőburokból kitekintsen,
a völgy ölén korán
ébred a csalogány,
majd újra szürke s néma minden.

Ó, csodálatos éji dal:
folyó zúgása, messzi zaj
ér borzongó fekete fákhoz -
zavarod ép eszem
s oly kusza énekem,
mint aki álmában kiáltoz.


/Ford.: Kálnoky László/

Joseph von Eichendorff: Idegenben


Erdei patakocska
moraját hallgatom.
Fák lombja zúg susogva,
hol vagyok, nem tudom.

Csak fülemüle-ének
szól, teljes a magány,
talán arról mesélnek,
mily szép volt hajdanán.

Holdfény csilláma röppen,
s mintha látnám magam
lenn a kastélyt a völgyben,
pedig mily messze van!

Mintha várna a kertben
a piros és fehér
rózsák között szerelmem,
pedig már rég nem él.


/Ford.: Kálnoky László/

Joseph von Eichendorff: Vágyódás


Fenn csillagok fénye aranylott,
kinéztem az ablakon,
s a postakürt szava hangzott
a távoli tájakon.
A szívem lángra lobbant:
ó, ki utazna velem
- gondoltam el titokban -
e pompás nyári éjjelen.

Két ifju legény közelgett
ott a hegy oldalán,
daluk fölverte a csendet.
Miről is szólt? Talán
száz szédítő meredekről,
hol a lomb zúg szüntelen,
s hol a forrásvíz sebesen dől
le az erdei éjjelen.

S szólt szobrokról is az ének,
s kertekről, hol busa fák
lombján átsejlik a kőzet,
s holdfényes paloták
ablakáról, ahol olykor
lánynép fülel éberen,
s alvó kutak vize mormol
a pompás nyári éjjelen.


/Ford.: Kálnoky László/

Joseph von Eichendorff: Búcsúzás


Ó, csúcsok, messzi völgyek,
zöld erdőkkel tele,
te búmnak, örömömnek
áhítatos helye!
Mivel kint oly csalókán
zúg a szorgos világ,
borítsd fölém ez órán
zöld lombok sátorát.

Ha a hajnalsugártól
a párás föld ragyog,
oly sok vidám madár szól,
hogy szíved földobog:
mint hogyha szűnne, múlna
a földi gond s teher,
s ifjú pompában újra
támaszd ekkor te fel!

Komoly, halk szót az erdőn
ekkor betűzhetünk
az igaz szeretetről,
s mi kincset ér nekünk.
Híven merengtem én el
a szerény, tiszta szón,
s csodás sugarú fénnyel
telt el egész valóm.

Elhagylak, s messze élek
tőled, mint jövevény,
hol színjáték az élet
tarka utcák közén:
s komolyságod hatalma,
míg az élet halad,
magányomat feloldja,
s szívem ifjú marad.


/Ford.: Kálnoky László/

Joseph von Eichendorff: Két legény


Először szállt hajóra
két izmos, ifju legény,
ujjongva szállt a ragyogva
csengő-zengő habokra
szép tavasz idején.

Dicső dolgokra törtek,
bú és öröm között
használni akartak e földnek,
s másokra, ha szembejöttek,
szíves mosolyuk sütött.

Egyik mátkára talált, s jól
termettek földjei,
s ringatta picinyke fiát, hol
a meghitt kis szobából
nézett a mezőre ki.

A másikat hazug ének,
ezer hang hívta már,
s csábították a szirének
szerelmeskedni a mélyek
felé, hol zeng az ár.

S hogy fölmerült valahára,
fáradt volt és öreg,
elsüllyedt régen a bárka,
csend ült a tengerárra,
s szél fújt, metszőn hideg.

A hullámok zenélnek,
tavasz ideje van:
indulnak hetyke legények,
s a szememben könnyek égnek -
Vígy minket egedbe, Uram!


/Ford.: Kálnoky László/

Bettina von Armin: Lefelé száll a nap estelente


Lefelé száll a nap estelente,
bíbor izzásban huny ki a hűs kék,
alkony csendjét isszák a hegyormok.

Ujjongó ér fut ezüst habokkal,
békén, szilaj ifjúsága tűntén,
csillagok ringnak hullámtükörben.

Függ a sas, magas légben nyugodva,
mint mély álomban, oly mozdulatlan,
egy ág sem rezdül, elült a szél is.

Mosolyogva, isteni iramban,
mint mennyei fény ködön keresztül,
Helios rónák felett lebeg fönn.

Mosva szent ajk bűvös harmatától,
dala a lelkek lelkébe árad,
s áthatja a hatalmak hatalma

az időknek sorsmelódiáit,
melyek összhangzón egybefolynak,
mint virágok fénye és sötétje.

S megifjult békesség üde csúcsát
régi hazugságok káoszából
emeli eszmények szelleméig.

Miket édes álomból dalával
keltett, a parton minden virágot
édes dallal új álomba ringat.

Hogyha nem figyeltem, nem csodáltam
s láttam volna semmi istenit még,
s látnám a virágok égi fényét

és a hajnalt élettel telítve,
míg a föld újjászületve sóhajt,
akkor is tudnám: nem volt ez álom.

/Ford.: Kálnoky László/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5