A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Victor Hugo. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Victor Hugo. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. május 8., péntek

Victor Hugo: Olyan a szerelem


Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemü harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről, mint a könny.


/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Régi dal az ifjúságról


Rózsáról én nem álmodoztam.
Mentünk az erdei uton
Rózsa meg én, fecsegve hosszan,
de hogy miről, már nem tudom.

Én hűvös voltam, mint a márvány,
szórakozott és ildomos:
hallgatta, fűt-fát magyarázván,
míg szeme azt kérdezte: Nos?

Friss gyöngyharmat szitált a berken,
napernyőt tárt a sarju-ág:
én a rigó füttyét füleltem,
Rózsa a csalogány szavát.

Tizenhat voltam és mogorva,
ő húsz, a szeme csillogó:
fülemüle trillázta: Rózsa,
s engem kifütyült a rigó.

Aztán a lány feszes derékkal
nyujtózott, s míg gyümölcsöt ér,
a lomb közt reszketett a szép kar:
s én nem láttam, hogy hófehér.

Hűs csermely csobbant mély mederben,
dajkálta bársony moha-ágy:
s aludt a néma rengetegben
a természet, mely csupa vágy.

Rózsa, a cipőjét lerúgva
ártatlan arccal, hirtelen,
pici lábát a vízbe dugta:
s én nem láttam, hogy meztelen.

Nem is tudtam, mit mondjak aztán:
mentem vele a sűrün át,
olykor mosoly rezgett az arcán,
s hallottam egy-egy sóhaját.

Nem láttam, mily gyönyörü Rózsa,
csak kijövet. - Buta dolog!
Ne gondoljunk rá! - szólt. S azóta
örökké erre gondolok.


/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

2015. január 5., hétfő

Victor Hugo: Ó, legyek bár...


Ó, legyek bár a partfövényen
habfoszlány, mit elvisz a szél,
legyen álom minden reményem,
legyek bár por s fekete éj,

legyek bár sárdarabka, féreg,
emberférgek közt rejtező,
mit összezúz a nagy keréknek
forgása, azaz a jövő,

legyek bár karma közt a rossznak,
legyek bár gyönge, meztelen,
legyek, kit kínok ostoroznak,
s te légy az ég azúrja fenn,

bizalmadból semmit se vesztve,
megőrizvén hűségedet,
előttem jársz az éjben egyre,
szent rabnő, lelkiismeret!

Előttem jársz, szolgálva engem,
s a helyes útra te viszel:
Isten lámpása van kezedben,
arcod sors fátyla födi el!

Így szólsz hozzám: - Vát a kereszted.
Kelj föl! Máshol pihenj le majd. -
Így szólsz: - Takard el itt a lelked.-
Így szólsz: - Itt lelsz biztos talajt.-

Így szólsz: - Legjobb nekünk a bánat.
Barátunk a homály s a gyász. -
És mosolyogsz, ha könnyem árad,
s dalolsz, ha sóhajtozni látsz.

Mutatod csöndben s ihletetten,
míg fáklyafényed földereng,
mily dús az élet gyötrelemben,
mily mély a sír sötétje lent.


/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Éjszaka


1

Ónszín ég lép a rézvörösnek
helyébe. Éj közelg tehát.
Éledő árnyékok nyüzsögnek.
Halkabban suttognak a fák.

A csillagos szférák fuvallta
szelek az áron rezgetik,
mit derűs est von színaranyba,
az éj sötét csillámait.

Az éj még egyet lép előre.
Rá máris minden fölfigyel.
Riadt csend támad most: előle
minden fut, s némán bújik el.

Minden, mi él s eszmél ijedten
szemléli, mint terjed tovább
ebben a sötét végtelenben
ez a sötétlő némaság.

Ez órában minden teremtett
lény érzi: a határtalan
sötét mezőknek, az egeknek
titokzatos Gazdája van!

2

Istennek, mély elmélkedése
közben, ki pusztítva teremt,
a káoszból a semmiségbe
tartó világrend mit jelent?

Mi vagyunk a legfontosabbak?
Az angyalok? Az ördögök?
Mire gondol ő, ki virraszt vak
éjszakán álmaink fölött?

Hány napkorong, hány nagyszerűen
fénylő spektrum, hány ívelő
tengely s világ kering az űrben,
mikkel elégedetlen ő!

Mint a végtelen óceánban
nyüzsög ezernyi szörnyalak,
hány torzra sikerült világ van,
mely e sötétben ott halad!

Megérdemli-e annyi gondját
a mindenség, mit nedve hajt?
Nem töri-e össze a formát,
mit eldob, újra kezdve majd?

3

Az ima végső menedékünk!
Ez óra úgy mutatja meg
az egész teremtést minékünk,
mint nagy, sötét épületet.

Ha fagyos árnyak imbolyognak,
ha a kékség már tovatünt,
ily félelmes gondolatoknak
sorát súgja az ég nekünk.

Ó, jaj! A néma, ólmos éjjel
megrezdít bennünk valamit!
Mit ér el, ki az űrbe kémlel?
Mit ér térdre borulni, mit?

Mi ez a titokzatos érzés?
Miért, hogy e jeges borzadály
jöttén nem szabad a veréb, és
az oroszlán már nem király?

Kérdések, mélyén a sötétnek!
A gyászba boruló egek
zord távolában, hol a lélek
elmerül, s a szem tévelyeg,

miféle szörnyűségek esnek,
hogy az ember, száműzve lenn,
nyugalmadtól oly félve reszket,
Ó, vakfekete végtelen?


/Ford.: Kálnoky László/

2014. december 16., kedd

Victor Hugo: Naplementék (részlet)

 
Szeretem a derült, csendes alkonyokat,
ha ódon kúriák homlokzatán a vad-
szőlőlevél között pihennek,
vagy ha a messzi köd szegélye lángban áll,
vagy mikor megtörik ezer fénylő sugár
felhőszigetein a mennynek.

Nézzétek az eget, ahol száz lebegő
felhőt hömpölyget az áramló levegő,
s formál csodás alakzatokba:
gomolygásukon át halovány fény cikáz
messziről, mintha csak egy légi óriás
felvillanó szablyája volna.

A nap még áthatol a felhők sűrűjén,
egyformán hull arany kupolákra a fény,
és a kunyhók zsúpfedelére:
majd az ég peremén űzi az árnyakat,
s a sötét gyepre hull alá, hol széthasad,
s fénytócsa lesz mindannyi kéve.

Aztán az eget végigsöpri a szél,
s ím, ott egy krokodil, fogsora acél,
most nagy, sávos háta tűnik fel:
ólomszínű hasán alkonyfény surran át,
felhőfoszlány lepi fekete oldalát,
mint izzó, aranyfényű pikkely.

Íme egy palota. Most megremeg a lég,
és romba dönti a felhők épületét:
elborítja a szerteomlott
törmelék az eget, vörös toronytetők
csúcsukkal lefelé függnek fejünk fölött,
mint a megfordított hegyormok.

Isten függeszti fel az égboltra, ahol
a szélvész, a vihar, a mennykő s a pokol
mormolva mély álmát alussza,
ólom-, réz-, színarany- és vasfellegeit,
mint a harcos, aki csengő fegyvereit
a mennyezet alá akasztja.

Most jön a vég! A napkorong alázuhan,
mint rőt ágyúgolyó, a lenti lángfolyam
izzó hullámai nyelik be:
ott, ahol lecsapott, a felhő fölszakad,
tűzbuborékokat lövell szét, mint a hab,
s tajték szökik fel a zenitre.

Bárhol látjátok is az alkonyi eget
és párás fátylait, teljék meg szívetek
kimondhatatlan szenvedéllyel,
mert szépségük mélyén titok ragyog,
ha téli gyász borul rájuk, vagy csillagok
ezrét hinti a nyári éjjel.

/Ford.: Kálnoky László/

2014. október 2., csütörtök

Victor Hugo: Régi dal az ifjuságról


Rózsáról én nem álmodoztam.
Mentünk az erdei uton
Rózsa meg én, fecsegve hosszan,
de hogy miről, már nem tudom.

Én hűvös voltam, mint a márvány,
szórakozott és ildomos:
ballagtam, fűt-fát magyarázván,
míg szeme azt kérdezte: Nos?

Friss gyöngyharmat szitált a berken,
napernyőt tárt a sarju-ág:
én a rigó füttyét füleltem,
Rózs a csalogány szavát.

Tizenhat voltam és mogorva,
ő húsz, a szeme csillogó:
fülemüle trillázta: Rózsa,
s engem kifütyült a rigó.

Aztán a lány feszes derékkal
nyujtózott, s míg gyümölcsöt ér,
a lomb közt reszketett a szép kar:
s én nem láttam, hogy hófehér.

Hűs csermely csobbant mély mederben,
dajkálta bársony moha-ágy:
s aludt a néma rengetegben
a természet, mely csupa vágy.

Rózsa, a cipőjét lerúgva
ártatlan arccal, hirtelen,
pici lábát a vízbe dugta:
s én nem láttam, hogy meztelen.

Nem is tudtam, mit mondjak aztán:
mentem vele a sűrün át,
olykor mosoly rezgett az arcán,
s hallottam egy-egy sóhaját.

Nem láttam, mily gyönyörü Rózsa,
csak kijövet. – Buta dolog!
Ne gondoljunk rá! – szólt. S azóta
örökké erre gondolok.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

2010. március 18., csütörtök

Victor Hugo: Szorítottam karomba zárva



Szorítottam karomba zárva
hajlékony nádszál-termeted:
a kebled, mint madárka szárnya,
vert, remegett.

Sokáig szótlanul figyeltük,
hogy oltja ki fényét a menny.
Mi szállta meg egyszerre lelkünk?
Vágy! Szerelem!

Mint angyal, aki földre szállott,
fellobbantottad éjemet,
oly vakító fénnyel sugárzott
csillag-szemed.

/Ford.: Lator László/

Victor Hugo: Látod, mondta neki

Látod, mondta neki, ha most mi hirtelen,
míg lelkünk bizalom és szívünk szerelem,
kábán a láztól és a melankóliától
eltéphetnénk e száz csomót, mely ideláncol,
itthagyhatnánk e vad Párizst, mely ostoba,
menekülnénk, bizony, s mennénk, mindegy, hova,
keresnénk egy zugot, hol nincs irigy gyűlölség,
nincs lárma, csak a lomb s a fű mutatja zöldjét,
s van egy aprócska ház, virágágy, egy falat
magány, egy cseppnyi csönd és kéklő boltozat,
egy énekesmadár, a háztetőre szállva,
kis árnyék - s mondd, szívem, mi szükség volna másra?

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: E virágot neked téptem

E virágot neked téptem egy sziklarésből.
A meredély fokán, amely a víz fölé dől,
melyet csupán a sas ismer és látogat,
békén rejtette őt egy málló szirtdarab.
A sivár hegyorom térdig fürdött a ködben:
láttam, a győzelem helyén magasba szökken
egy nagy diadalív, piros és villogó,
ott, hol az ár alá bukott a napgolyó,
láttam az éjt, amint építi fellegormát.
A távolban futó, vékonyuló vitorlák:
egy tölcsér-völgy ölén néhány kis házfedél,
úgy tetszett, látszani s ragyogni szinte fél.
E virágot neked szakítottam, szerelmem,
sápadt, és illatot sem érezhetsz e kelyhen,
a sziklán gyökere nem is szívhatta át
csak tengerzöld moszat keserű illatát:
s szóltam: Szegény virág, ha elhagyod e csúcsot,
innen az óriás örvénybe kéne hullnod,
hová az alga megy, s vitorlák, fellegek.
Halj meg egy szédítőbb örvényű szív felett.
Hervadj el ott, ahol egy világ keble dobban.
A víznek szánt az ég, hogy foszlódj a habokban,
lennél a tengeré - légy a szerelemé. -
Szél tépte a habot: az esti árny közé
csak kósza fény vegyült, lassanként eltűnőben.
Ó! Mily szomorú voltam, amint tűnődtem,
amíg belémhatolt az est minden sötét
borzongásával az örvénylő szakadék.

/Ford.: nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Előhang

Elmondanám nektek e rémületes évet -
de máris valami riaszt s habozni késztet.
Kell-e, megéri-e, folytassam e tovább?
Ó, látni gyász hazám kihunyó csillagát!
Érzem, hogy fedi el az eget a gyalázat.
Ó, szörnyű gond! csapás ad helyet új csapásnak.
Mindegy. Folytasd. Hív a történelem szava.
E század van soron. S én vagyok tanuja.

/Ford.: Somlyó György/

Victor Hugo: Tavasz

Hosszabbodó napok, fény, lázak és szerelmek!
Tavasz van! Március, április ránknevethet,
május és június, hónap-barátaink!
Álmos folyok fölött jegenyék törzse ring,
oly lágyan hajlanak, mint óriási pálma:
csöndes erdők alatt madárszárny csattogása:
egy-nevetés a táj s mint zöld, víg társaság,
egymásnak verseket mondogatnak a fák.
A nap kel, homlokán szelíd hajnal-füzérrel:
az este csupa vágy: s hallani olykor éjjel
az áldott ég alatt, a roppant árny felett
valami végtelen és boldog éneket.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

2010. március 9., kedd

Victor Hugo: Mikor a nap leszáll

Mikor a nap leszáll, s az erdőn
bolyongok este, álmatag
mosollyal, zordan vagy merengőn,
borzongva sötét fák alatt,

vagy ha a tűzhely lángja mellett
lábaim keresztbe vetem,
unt könyveim nem érdekelnek,
s csak nézek, szóra süketen,

így szólsz: Mi lelt? Álmodozol tán?
- Igen! - Ilyenkor láthatok
homályból, mely sűrűn omol rám,
kelni eszményi csillagot!

Ilyenkor, ebben a vak éjben,
mely napunk fényét elnyeli,
arcomhoz közelednek, érzem,
rejtelmes arcok ezrei!

Ilyenkor jönnek tünemények,
ezer hang, sóhaj és alak,
onnan, hol laknak a remények,
miket emléknek mondanak!

Ilyenkor bús terekbe láthat
görcsbe dermedt eszméletem:
merengő apámat s anyámat
a sötétben ott érezem!

Ilyenkor száll szobámba angyal,
te, lányom, bájos látomány,
sohasem érzett fuvalattal,
mely végigborzongat puhán!

Ilyenkor, mint rémes vadonnak
mélyén, békés tetőnk alatt
járnak láthatatlan halottak,
s átható szemük rám tapad!

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Az agg naponta

Az agg naponta mind mélyebb magányban ébred:
minden nap egy kicsit öregebb és fehérebb.
E rossz hurok, e földi lét,
lassan-lassan lehull, a lélek elszakítja,
mint rab s komor madár, ha szárnyát szállni nyitja,
s eltépi egy-egy kötelét.

Ó vén, kit a nagy éj homálya elborít már,
halj meg, hisz hangod is, erőd is elhagy immár,
szemed tükrén szűk lett s kopott
a távol - sorsod ez, sorsa mindannyiunknak,
mint este láthatod, hogy sorra mind kihunynak
egymás után az ablakok.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

Victor Hugo: Mikor kezem remeg

Mikor kezem remeg kezed alatt, mikor rám
nézel, aranyhajú asszony, s halvány leszek,
mint az első napon, az első édes órán,
imádandó ruhád alig érintve meg,

ha látod, hogy a szót nem lelem arra olykor,
amit neked köszön e háborgó kebel,
mikor engem figyelsz, s látod, hogy mosolyodtól
mámorittas leszek, s tekintetem tüzel,

ha lázas ajkamon, édes szembogaradnak
tüzében, hangomat remegni érezem,
mint ha félénk madár, mit szárnyán megragadtak,
reszket észtvesztve, de elszállni képtelen,

ó, mondd, szebb égövet érdemlő drága lény, te,
annyi gyász s csüggedés, annyi gond-bajod,
annyi fájó keserv s bús óra ellenére,
mitől gyakran sötét éjjé vált nappalod,

ó, mondd, nem érzed-e, hogy égre kel belőled
a tiszta és igaz szerelem? Szent e fény,
fáklyája férfinak, sorscsillaga a nőnek
titokzatos nap a benső világ egén!

Ó, mondd, szemhéjad a hajnalnak sose érzi
langyos leheletét, mely győz az árnyakon?
Nem azt súgják-e halk hangok: ne szűnj remélni!
Nem hallasz-e szived homályán dalt vajon?

Ó, élvezd ezt a dalt, te sebzett, büszke lélek!
Mely most benned dereng, az az igazi nap.
Ne félj! Isten szemet ad, hogy örülj a fénynek,
lelket, hogy égbe juss, szivet szeretni ad!

Nézd hát a szerelem napját, mely a te jobbra
fordult sorsodra süt, derűt hint egyre le,
mely áthatol a sír sötétjén is ragyogva,
melynek nincs alkonya, és nem lesz éjjele!

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Ugye, szívem

Ugye, szívem, az éj be lassan vánszorog, ha
ágyban vagy egyedül s aludni képtelen.
Hallod, amint ketyeg a falon az ingaóra,
s künn a harangtorony jajong az éjfelen.
Ébren bolyong az agy ezer ábránd-fonálon,
s e sötétben, ahol minden fény kialudt,
a komor éjszakát feledni nincsen álom,
se szerelem, amely álmot feledni tud.

/Ford.: Szegzárdy-Csengery József/

2010. március 4., csütörtök

Victor Hugo: Hogyha két szerető szív megöregedik

Hogyha két szerető szív megöregedik,
mily mély, áhítatos boldogság jut nekik!
Szerelem! égi frigy! ó, lelkek tiszta lánca!
Megőrzi sugarát, ha kihunyt is a lángja.
A két szív, hol fogant, ma már örökre egy.
Emlékével közös múltjuknak, nem lehet,
csak együtt élniük, tudják ezt mind a ketten.
(- Ugye ilyen a mi életünk, Juliette-em?)
Esti csönd öleli ott a nappal zaját,
s a barátságban a szerelem él tovább!

/Ford.: Kálnoky László/

Victor Hugo: Mást nem kivántam én

Mást nem kivántam én az erdőktől sosem,
csak hogy sziklaodúk környékén csönd legyen,
s ne zavarják, ha szól, a barátkaposzátát.
Hallani vágyom a vetélők surrogását
a zugban sejthető Pánnak takács-kezén,
sodródó fonala a víz, a szél, a fény,
a nagy hálót szövi, a létet, barna vásznat,
hol lent virág ragyog, s fent csillagok cikáznak.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Alkonyra hajlik

Alkonyra hajlik már az évszak,
nő a homály, fogy a derű,
a dombra hűvös-szárnyu szél csap,
fél a madár, fázik a fű.

Augusztus küzd az őszi haddal:
nem ringat jégmadárt a hab:
egy percet elveszít a nappal,
és egy sugárt a pirkadat.

Némán tapad a mennyezetre
a légy, mint akit csapda zár,
s mint földre hullott hópehelyke,
apránként olvad szét a nyár.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/

Victor Hugo: Májusban

Valami furcsa hév, se nem süket, se néma,
árad szét, s a tavasz olyan, mint egy poéta:
minden egyszerre szól, hallja a szót, szeret:
a forrás tiszta hang, s száj a barlangüreg:
a hím madár ijedt nőstényt meghatva szemlél,
s szól: Fészket rakjak-e? Ki tudna jobbat ennél!
Mint az alvó, ki párnán álmát szövi,
a Természet magát nagy munkában hiszi,
ködös verset dadog, melyet eszménye áthat,
versszakokat farag, mik tölgyfák, eklogákat,
melyek mandula- vagy nyíló orgonafák,
s csúfondáros rigó füttyére mit sem ád.
Nagyszerű ötletek jutnak néha eszébe:
vadzabot is vegyít nem egyszer a vetésbe:
költeménye a rét, hol a nyáj legelész:
számára, okosan, nincs addig pihenés,
se megállás, amíg tömjént és mérget egyben
össze nem kever a sűrű növényi nedvben:
nappalt félelmetes éjjelből csal elő:
gyűlöletből teremt gyakran szerelmet ő:
láza van, s alkot is, mint egy művész, merengőn:
mindaz, mi szomorú s ellenséges az erdőn,
az irdatlan bozót, a puszta s rengeteg
tömörré ötvözött, rejtelmes műremek,
melyet csipkebokor koronáz, s harmat áztat,
s ahol ihlete a rózsa a tüskös ágnak.

/Ford.: Kálnoky László/

2010. március 2., kedd

Victor Hugo: La Figliola

Nincs még husz, már elmúlt tizenhat,
íme kora. Mi kell egyéb?
Neve Teréz, szép, mint a tejhab,
vagy mint a napsütötte ég.

Milyen sors fogja elveszítni,
mily részegség, mily fájdalom?
Mit tudja, csak nevet a csitri,
s egy szegfűt a hajába fon.

Havas karja, gesztenye copfja,
s az a két boldog kicsi láb!
S mintha szökőkút-fény porozna
titokzatos pilláin át.

Egy lét kezdete, pár vonás csak,
még semmi, s minden benne lesz.
Egy szív terve, asszonyi vázlat,
egy jövő szövegkönyve ez.

Mit tudja ő. Maga a Volt-Nincs
volt a dadája. Víg, szerény,
s el-eltűnik vasárnaponkint
egy derűs imposztor kezén.

Bűbájos, szinte már beléunsz,
s az egész Pantin látja tán,
hogy flangál e varrólány-Vénusz
e jassz Apolló oldalán.

Fut, mint a hattyú, mint a felhők.
S mosolya, hangja, hajzata,
mily méltóság - mintha az erdők
vad nagyságáról hallana.

Mily büszkén jár, nem nézne vissza,
Amadiszt szereti, s eképp
olykor feléje küldi tiszta
és oly pimasz tekintetét.

Sok manzárdbéli hófehérke!
Sok durva gönc, finom vonás!
Száján halaskofák beszéde,
lépte szeráfi suhogás.

Sok kis dalt tudnak dudorászni,
nyomor zeng benne és csoda.
S rongyaik dísze a királyi
szerelem minden bíbora.

/Ford.: Tóth Judit/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5