Rózsáról én nem álmodoztam.
Mentünk az erdei uton
Rózsa meg én, fecsegve hosszan,
de hogy miről, már nem tudom.
Én hűvös voltam, mint a márvány,
szórakozott és ildomos:
hallgatta, fűt-fát magyarázván,
míg szeme azt kérdezte: Nos?
Friss gyöngyharmat szitált a berken,
napernyőt tárt a sarju-ág:
én a rigó füttyét füleltem,
Rózsa a csalogány szavát.
Tizenhat voltam és mogorva,
ő húsz, a szeme csillogó:
fülemüle trillázta: Rózsa,
s engem kifütyült a rigó.
Aztán a lány feszes derékkal
nyujtózott, s míg gyümölcsöt ér,
a lomb közt reszketett a szép kar:
s én nem láttam, hogy hófehér.
Hűs csermely csobbant mély mederben,
dajkálta bársony moha-ágy:
s aludt a néma rengetegben
a természet, mely csupa vágy.
Rózsa, a cipőjét lerúgva
ártatlan arccal, hirtelen,
pici lábát a vízbe dugta:
s én nem láttam, hogy meztelen.
Nem is tudtam, mit mondjak aztán:
mentem vele a sűrün át,
olykor mosoly rezgett az arcán,
s hallottam egy-egy sóhaját.
Nem láttam, mily gyönyörü Rózsa,
csak kijövet. - Buta dolog!
Ne gondoljunk rá! - szólt. S azóta
örökké erre gondolok.
/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése