Kisfaludy Károly: A szeretők sírja

A Bakonyban hűs patak foly,
Kis halom virít partján:
S a kis halmon andalg egy szűz,
Oly szelid, oly halovány.

Egy vadász jön a patakhoz,
Képe vidám és tüzes,
S még szivén is új tűz lobban,
Amidőn enyhet keres.

Édes vággyal csügg a szűzön
S bizton andalog vele:
Nyugszik a vad, nyugszik a nyíl,
A patak lesz kéjhelye.

S bár a földin túllebegni
Látszik a mély titku lény,
Keble kiszti, el nem válhat
Annyi csendes báj körén.

Így remény közt s lelki frigyben
Sok kedves nap, este múl,
Múl tavasz, nyár, hervad a szűz,
Mint halmán a rózsa hull.

S őszi völgyben menyegzőre
Fűz magának koszorút:
"Isten hozzád, jó vadászom!
Int az ég!" így vesz búcsút.

Nemsokára bús harang szól,
Száz szövétnek tűn elé:
S le a várból gyászkiséret
Indul a patak felé.

Őtet hozzák, a kegyes jót,
Minden arcon néma bú:
A koporsón rengedez még
A menyegzős koszorú.

"Édes álmat a hív mellett,
Aki oly vitéz vala,
S vad pogánnyal küzdve, győzve,
Érted, értünk itt hala.

"Édes álmat! áldott lélek!
Már ez élet nem rendít!"
Így sóhajt a nép s hamvára
Földet és könnyet gördít.

Két kis halmot egy kereszttel
Lát a vándor és remeg,
Rémet képez, mely felette
A viharban szendereg:

A vadász az, ott mereng ő
Elhúnyt élte csillagán:
Zúg az erdő, keble zajlik,
Képe zordon s halovány.

Kisfaludy Károly: Bajnokdíj

Három ifju bajnok ége
Egy szűzért hajdanán.
Már is érte kardra kelnek,
De imígy szól a leány.

Ily küzdés csak búra kisztet,
Más adót kíván e szív:
Künn az ellen, kardot annak,
Hon s szabadság arra hív!

S aki nékem onnan hozza
Majd a legszebb hősi jelt,
Még ha keble értem érez,
Bírja ezt a hű kebelt.

És az ifjak vészbe szállnak
Nyerni kettős koszorút,
S vívnak, míg a tört ellenhad
Futva végez háborút.

Büszke Tódor jő először,
Lova szinte roskadoz,
Annyi boglár csillog rajta,
Annyi gyöngyöt, kincset hoz.

A vad Ákos jő nyomában,
Bús rabok kisérik őt,
Hoz fegyvert, hoz paripákat,
És egy izmos basafőt.

Későn érkezik jó Béda
Nyájas arca halovány,
S mint a hó közt a rózsa kelyhe,
Ég seb mellén, homlokán.

Halvány bajnok! érzetemnek
Titkos vágya ím betelt,
Mély sebet hozsz, hősvirágot,
Tettben dús szerelmi jelt.

Így a szűz: de büszke Tódor
Porba sujtva kincseit:
A seb, szól, még nem elég jel,
Mondja kiki tetteit.

Én az ellenvárba dúlva,
Vérpatakhoz ontva vért,
A vezértől küzdve nyertem
Ezt a kedves csalfa bért.

Én magát ölém, mond Ákos,
Bár hires volt ereje,
S minthogy népe véle dőlt le,
Kincsinél nagyobb feje.

Én törék mind erre utat,
Én első a vár falán:
Így levétek győztesekké
Elszánt tettem vérnyomán.

Így szól Béda, s nem vitatja
Senki már a hősi jelt,
És ő nyerte és ölelte
A kéjhabzó szűz kebelt.

Kisfaludy Károly: Az álmatlan király

Sötét az éj, sötét a vár,
Szép álmok közt a lét enyhül.
Aranyszékén gonddal tele
Csak a király álmatlan ül.

Előtte a nyert korona,
Melyért eladta álmait,
S véres tetőn felesküvé
Az éj undok hatalmait.

Komor, mint a sír szelleme,
Gyorsítaná a rest időt:
Erőn bízik, veszélyt gúnyol,
S víg leblek is rettentik őt.

S tünődve míg a zord király
Belső vésztől így hányatik,
Szelíd hangon s mindég közelb
Föl a kertből szó hallatik.

Irígy sorsként néz a király!
Jelenni ott ki merhete?
Vigyáz, sötét gyanún eped,
S haragra gyúl vad érzete.

S mint éjjel hűs csermelyt keres
Az őz, a nappal üldözött,
Oly bizton egy szerelmes párt
Andalgni lát virág között.

"Hah! minden kény csak a poré,
S az én párnám gyémánttövis?
A legszebb álmot élik ott,
Ha engem fut, szünjék az is."

Mond, ívet és nyilat ragad.
A nyíl suhan, szűz melybe hat,
Végsőt nyög az s gyepre dűl,
Halványon, mint a hófuvat.

De a kedves fölötte áll
Merőn, némán a gyász cserén:
Emléke nincs, csak kínja ég,
S enyészet dúl lázadt erén.

S karjára füzve szép hivét
Eltér, nyomán vért hagyva csak,
S a vár fölött a csend közé
Baglyok, varjúk sivítanak.

*

Éjfélt üt és tört hangokon
Dal reszket így jajjal vegyest:
"Alugy, alugy, jó kedvesem,
Ne könnyezz vért, pirosra fest!

Oh szép kebel, fehér kebel!
Hol bájoló hullámaid?
Karom ringat s te most pihensz,
S nekem hagyád fájdalmaid!"

Vérszomjusan kel a király,
Midőn hozzá egy őr rohan:
"Uram segíts! vad rém kisért,
Átok, halál szemlángiban."

S alig mondá, halkan belép,
Holttestet hozva karjain,
Egy ifju, szép, de őrülés
Borong szétdúlt vonásain.

"Szelíd lantom szivet nyere:
Nézd csak mi szép, minő hideg!
Rejtsd a nyilat titkon hamar:
Sír a Halál, nem sérti meg."

Az ifju így, de a király
Reng, fölriad: fagy, láng teli:
Ön lyánya a kedves halott,
S lelkét ezer kín tépdeli.

A két hű szív rég hamvad már,
De él a zord király búja:
Insége új, bár fürte ősz:
S ez a nagy ég nagy bosszúja.