Nikolaus Lenau: A bakonyi betyár

 

A tölgyest szél zizegteti,
homályban a betyár lesi,
nem tűnik-e föl egy szekér,
mely erre tér?

Kanász különben a betyár,
a konda túr, röfögve jár
az erdőn, ő a fa mögül
les, s csupa fül.

Barna öklében kurta nyél,
rajta a gyilkos baltaél:
amire baltája lecsap,
fűbe harap.

Kiszemel egy disznót, repül
a vas, s már nyakszirtjében ül,
a makkos vendége lehull,
s némán kimúl.

S ha pénzes, batyus ember az,
így szól a kanász: - Szent igaz,
hogy ebből is csak vér bugyog,
s szegény vagyok.

/Ford.: Kálnoky László/

Nicolaus Lenau: Az eső hangja

A széles pusztát még szellő se járja,
Amerre látsz, bogáncsok sem remegnek,
Akár a kőszobor, mind úgy mered meg,
Míg nem érinti a vándor ruhája.

És az ég a föld válhatatlan párja:
Puhán és köd-szürkén egymásba estek,
Mint két barát, kik bánatot feleznek,
S megszűnik az enyém-tiéd szabálya.

S most rezdül a bogáncs, el-vissza lengve,
És az eső harsány zajjal pereg le,
Mint néma kérdés nyers válasza csattan.

Hallja a vándor, mint zuhog a zápor,
S az eső-verte bogáncs-suhogástól
Valami bú száll rá, - elmondhatatlan.

/Ford.: Garai Gábor/

Nicolaus Lenau: Kérdés

Egy szót se hallottam még, mit a szád mond,
Csak tündér arcod tárult fel nekem:
S már a szépség özöne leigázott:
Lelkemre tört lényedből fényesen.

És lelkem legmélyére leszállott:
S mi addig ott élt - most élettelen,
Mert elnyelte az ár, s édes halált holt:
Égi joggal itélt a szerelem.

Bár a gond s remény, mely küzd bennem egyre,
Gyöngéd üdvözletet igézne szádra!
Hová visz a hullámzás, mely szivemre

Most harsányan lezúdul, hova-merre?
A meghallgatás Éden-partja várna?
Vagy a kiűzetés bús pusztasága?

/Ford.: Garai Gábor/

Nicolaus Lenau: Tengeri csend

Viharok hullámverése,
S mennydörgés, ha zeng.
Nem üt szíven úgy, miként te,
Mély tengeri csend!

Rögeszméink mámorára
Te tanítsz csupán,
Szférák boldog muzsikája,
Csöndes óceán!

Tenger, éjed mély nyugalma
Olyan néma itt,
Hogy a lélek szólni hallja
Önnön álmait:

Hogy - bár zárt ajkak szorítják -
Szívem fölijed,
S még mélyebbre csukja titkát
Szent kötésinek.

/Ford.: Garai Gábor/

Nikolaus Lenau: Álmatlan éj

Álmatlan éj, a megbékélt magány
Szép ideje te vagy csupán!
Mert a harsány nap nyáját tereli:
Hivják töprengéseink berkei:
S a legszebb szirmokat férgek zabálják,
Csiráikba fojtják vagy eltiporják.
De az alvás lágy kézzel hajtja át
Partról a vízre varázs-csónakát.
S elvezérli az álom-óceán
Szélte-hosszában - részeg kapitány -:
S mi nem vagyunk magunk, mert társaságnak
A győzelmes hullámok földobálnak
Némely személyeket, tán őket éppen,
Kik belénk döftek ellenségesen,
Láttukra a szív dermed hűvösen:
A düh fagyos tőrt szúr belé kevélyen:
Ők azok, kiket szivünk már feledne,
Hogy a tőr ne menjen mélyebbre benne. -
De hullám-szitkok űznek újra minket,
Oda, hová sosem jutunk el ébren,
A múltnak titkos öbleibe visznek,
Hol ifjuságunk vár ránk, friss reményben.
S mindez mit ér? - Ébredünk, - semmivé lett
A boldogság, s fájdul minden sötét seb!
Álmatlan éj, a megbékélt magány
Szép ideje te vagy csupán!

/Ford.: Garai Gábor/