Álmatlan éj, a megbékélt magány
Szép ideje te vagy csupán!
Mert a harsány nap nyáját tereli:
Hivják töprengéseink berkei:
S a legszebb szirmokat férgek zabálják,
Csiráikba fojtják vagy eltiporják.
De az alvás lágy kézzel hajtja át
Partról a vízre varázs-csónakát.
S elvezérli az álom-óceán
Szélte-hosszában - részeg kapitány -:
S mi nem vagyunk magunk, mert társaságnak
A győzelmes hullámok földobálnak
Némely személyeket, tán őket éppen,
Kik belénk döftek ellenségesen,
Láttukra a szív dermed hűvösen:
A düh fagyos tőrt szúr belé kevélyen:
Ők azok, kiket szivünk már feledne,
Hogy a tőr ne menjen mélyebbre benne. -
De hullám-szitkok űznek újra minket,
Oda, hová sosem jutunk el ébren,
A múltnak titkos öbleibe visznek,
Hol ifjuságunk vár ránk, friss reményben.
S mindez mit ér? - Ébredünk, - semmivé lett
A boldogság, s fájdul minden sötét seb!
Álmatlan éj, a megbékélt magány
Szép ideje te vagy csupán!
/Ford.: Garai Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése