A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Orosz költők versei. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Orosz költők versei. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 4., szerda

Vlagyimir Majakovszkij: Este


Gyűrötten omolt a fehér a pirosra,
dukátok özönnel a zöldbe peregtek,
sárgán ragyogott fel a kártya, kiosztva,
szurtos keze közt a sok ablaküvegnek.

Mit bánta a tér meg az utca a házak
mélykék tunikáit! A lába merő seb
volt már, mit a kunkori lángkarikáknak
abroncsa fogott, az imént sietőknek.

Kúszott a tömeg sebesen kanyarogva,
cirmos cicaként, s kapu nyelte be távol:
mind vinni akart valamit haza ott a
fénylő kacagás csoda-gombolyagából.

Ruhák puha mancsa karomra fonódott
s én visszanevettem, amíg hahotázván
verték a dobot s riogattak a mórok:
a homlokukon kivirult papagájszárny.


/Ford.: Kálnoky László/

Borisz Paszternak: Július


Kisértet költözött a házba:
léptek nesze fejünk fölött.
Padláson fények villanása.
A szellem egyre jár, zörög.

Magát a dolgainkba ártja,
lábunk alatt van szüntelen.
Asztalról az abroszt lerántja,
ágyunkhoz fut félmeztelen.

Gyors lábait le sem tisztítva
egy légvonattal beszökik,
s a függönyön pici artista,
fölszalad a mennyezetig.

Ki ez a pajkos ismeretlen
és visszajáró ismerős?
Vendég nyaralónk. Idegenben
lakik, de nyárra itt időz.

Itt üdül. Övé az egész ház.
Július, a júliusi
vad lég, amely csupa cikázás,
minden szobánk bérbe veszi.

Július, a nyakig bogánccsal
s pitypangpehellyel szaladó,
július, az ablakon által
betörő, fönnen szavaló,

a fésületlen, a vidéki,
a hárs-illatot lehelő,
a kapor- és fű-ízű, réti
friss júliusi levegő!


/Ford.: Illyés Gyula/

2015. november 1., vasárnap

Anna Ahmatova: Fehér éjszaka


Az ég síkján félelmes fehérség,
a föld sötét gránit, hallgat,
nem villant fel semmi jelt a térség
a kiszikkadt, száraz hold alatt.

Női hang rekedt, szilaj hivása.
Nem dalol - kiált, kiált.
Fölöttem a nyír fekete sátra
nem rezdíti egyetlen galyát.

Talán azért csókoltalak téged,
gyötrődtem utánad, vártalak,
hogy most nyugodt, fáradt és kiégett
emlékemben megtagadjalak.

/Ford.: Rab Zsuzsa/


Alexandr Blok: Vihar előtt


Végsőt lobbant az alkonyat.
A napkorong felhőkbe csúszik
s a fellegek felizzanak
fenségesen, mikor búcsúzik.

A ködlő távolban amott
baljós ég komorul, alatta
forognak néma viharok
jós tűz-szemükkel villogatva.

A föld csak vár dermedten, és
tompa dübörgés rázza-rázza,
s már akaratlan reszketés
ereszkedik karcsú fákra.

Lecsap a vihar, megleli
zsákmányát villámtűz-szemével,
első haragos könnyei
ideérnek az éji széllel.

/Ford.: Lator László/


2015. június 11., csütörtök

Anna Ahmatova: Csüggedt lehetsz most


Csüggedt lehetsz most, komor és nehézkes,
dicsőség-megvető, nem -álmodó.
De emléked megronthatatlan-édes,
hogyha sötét is, nekem megható.

Iszol, tisztátlanok az éjszakáid,
mi álom, mi valóság, nem tudod.
Elkínzott szemed zöldesen világít -
nyugalmat hát a mámor sem adott.

Átkokat zúdítasz a lassú sorsra,
csak egyet áhít szíved: gyors halált.
Nyugat felől a szél hozzám sodorja
szavad: csupa könyörgés, csupa vád.

De hozzád visszatérni úgyse mernék.
Hazám sápatag égboltja alatt
az életem csupán ének meg emlék.
De neked emlékezned nem szabad!

Napok vonulnak csüggeteg seregben.
Az Istent érted hogy kérlelhetem?
Jól sejtetted: olyan az én szerelmem,
hogy nem tudod megölni még te sem.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Anna Ahmatova: Hajnaltájban felriadni


Hajnaltájban felriadni
édes, fullasztó örömre,
és a kajüt ablakából
elnézni a zöld vizet,
vagy fedélzeten, viharban,
puha prémbe burkolódzva,
motor dohogása mellett
nem gondolni semmire.
Mégis, találkozást sejtve
azzal, aki csillagom lett,
sós szelektől, gyöngyös víztől
ifjulni szemlátomást.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

2015. június 9., kedd

Alekszandr Blok: Szél garázda dühe zúg



Szél garázda
dühe zúg,
tépi, rázza
a zsalut.

Húsvéthajnal, messzehangzó,
tompa, kongó, bús harangszó,
puszta és sötét az út.
Csak az orcátlan csavargó
szélvész rázza a kaput.

Éj borul a földre zordul,
neszek kelnek, hó csikordul,
törik a jég a folyón,
ott vár a menyasszonyom.

Rossz vendégem, gonosz álmom
jaj, hogy el nem űzhetem!
Hogy lehetne, hogy virágom
más asszonya ne legyen!

Jaj, hogy immár minden elvész,
mindenben csatlakozom!
Vendégségbe jön a szélvész,
az veri csak ablakom.

Te garázda
szél, ne zúgj!
Ne tépd, rázd a
zsalut úgy!


/Ford.: Lator László/

Alekszandr Blok: Zsenge ágát


Zsenge ágát rázogatta
künn a fűzfa, benn
mosolygott az Isten anyja
képe szelíden.

A szöszt, orsót félretette
a menyecske is.
Porban cigánykerekezve
szaladt április.

A folyónál piros szoknya
lengett-röpködött.
És gyönyörrel és sajogva
felzihált a köd.

Verdesett, a szélbe bomlott
veres keszkenő.
Bíbor virágszálra gondolt
a járókelő.

Valahol egy szegény ördög,
egy szütyős paraszt,
buzgón Istenhez könyörgött,
s megjött a tavasz.

/Ford.: Lator László/


Alekszander Alekszandrovics Blok: Hőstetteket, dicsőséget feledtem...


Hőstetteket, dicsőséget feledtem
e szomorú földön, ahol lakom,
mikor arcod egyszerű fakeretben
előttem ragyogott az asztalon.

Múlt az idő, a házat odahagytad.
Az oly szent gyűrű a vak éjbe hullt.
Te sorsodat másnak kezébe adtad,
s számomra édes arcod megfakult.

Napok rohantak kárhozott seregként...
Bor s szenvedély emésztett, mialatt
rád hasonlított asztalon a szentkép,
s mint ifjúságomat, úgy hívtalak...

Hívtalak, s nem pillantottál te énrám.
Hiába sírtam, te könyörtelen.
Belebújtál kék köpenyedbe némán,
és elmentél egy nyirkos éjjelen...

Nem tudom, büszkeséged hol fogadta
menedék, ki mindenem vagy s leszel...
Alszom, s látom kék köpenyedet alva,
amint a nyirkos éj magába nyel...

Dicsőséget, szerelmet feledtem.
Hol az ifjúság, hol a földi jók?
Arcodat az egyszerű fakeretben
elnyelte régen egy sötét fiók.

/Ford.: Kálnoky László/

2015. június 2., kedd

Nyikolaj Zabolockij: Ősz


Ha elmúlik a nap, s a természet maga
a benne gyúló fényt kioltja már,
tág ház gyanánt az őszi cserjék ág-boga
a levegőben mozdulatlan áll.
A héja, varjú ott lel éji menedéket,
s fenn felhők raja száll, sok vándorló kisértet.

Tapadtan hull alá a száraz őszi lomb,
hever a földön, dús levél-terítő.
Távolban óriás, négylábú lény bolyong,
ködös falakon át el-elbődülve jön.
Bika, bika nagyúr! hát nem vagy már kevély?
Borostyánkőt idéz a juharfa-levél.

Ősz lelke adj erőt vezetni tollamat!
Hógyémánttal ragyog az égi szerkezet.
Eltűnt a sarkon túl a bika, s fenn a nap,
mint nagy kolonc, a föld felett
ködös golyóként csüngve imbolyog,
s a föld karéja vérezve lobog.

Kerek szemét jártatva szüntelen
repül egy nagy madár alant.
Mozgásában az ember van jelen:
szárny közt repül az embertől fogant
mag is, ha élni, megszületni száll.
Lomb közt kinyitja házát egy bogár.

Ősz architekturája. Benne tág helyet kap
az üres levegő, a cserjés meg az ér,
helye van az embereknek, állatoknak,
s fenn örvénylőn kereng, repül a holt levél –
a földi dolgokon különös fény remeg.
Itt vannak újra mind az áruló jelek.

Lomb közt kinyitja házát egy bogár,
kibámul, szarvacskáit nyújtogatva:
sokféle kérget őrölt össze már,
s pupos halomba összerakta,
s most csepp kürtjét megfújja érdesen,
apró isten gyanánt eltűnik hirtelen.

De ím eljött a szél. Mindaz, mi tiszta volt:
a téres, száraz tájék szürke lett –
zord ködbe tört a fény, gomolygón egybefolyt.
A csapkodó szél füstöt tereget:
kavargó, tépett lombokat sodor,
s robban a földön, mint a puskapor.

Mindenfelől kisért a fagy, a dermedés.
Peng a juharlevél, akár a réz,
ha vékony lemezét megrezdíti az ág.
És meg kell értenünk nekünk is halk szavát:
így ád jelet az esztendő, az élet,
hogy a természet új korszakba lépett.

/Ford.: Fodor András/


2015. május 29., péntek

Justinas Marcinkevicius: Bűnbánat


Rideg csillag, fekete szilfa-nyájon.
Megdermed ott a fényes szárnyu este.
Erdők hulláma lágyul, mint az álom,
szomorú síkságokkal lengedezve.

A homályos mélyből felkél a bánat,
mint harang reze kondul a toronyban.
Lelkiismeretem konok szavának
ajtót-nyitok - fájó sebbe kotortam.

Ó, messzi robaj! Honnét? Ki mutat
feléd oly iszonyú intelmes ujjal?
Vakító fény villan! hogy nem tudod:
Születik valaki? Valaki meghal?

Szétszóródik a szürke hamurózsa.
Rideg végtelentől retteg a csillag.
És nehéz bűnbánattal koszorúzva
a vétkes fő lehorgad.

/Ford.: Tandori Dezső/


Justinas Marcinkevicius: Öszi hangszerelés


Savanyú szagu őszi ködökben,
kopogó szava lassu csőre
rázkódva-zokogva leröppen
lucskos levelek terítője.

S a korom-tapadásu nyiroknak
fal, üveg nem gátja, tető se,
beborít, ág-bogra lekoptat,
csupaszít vacogós libabőrre.

Erdő melegét moha: szíved
már rejti az elme előle.
És néma a táj. Komor ívek,
lombpergés-zajra bedőlve.


/Ford.: Tandori Dezső/

Alfonsas Maldonis: Téli szántások



És hull a hó, s zimankós szél seper,
Már minden hó alatt.
Mint az eke, mely szántásban telel,
Rozsdáll a gondolat.

A hófúvás az ekén odakint
Fehér várat emelt.
Közömbös a fehér kenyér, amint
Megszegik idebent.

Téli érzés gördül - domboldalon
hógombóc - erre le.
Nézz ki az ablakon: sötét nyomom
Fehér hó lepte be.

Ahol járunk, s mi földbe tipratott,
Már mindent hó temet.
Tiszta fehér időnk faggyal ragyog,
S emlékké széledett.

Ó, sorsom, én jósorsom, csillagom,
Legjobb s legboldogabb,
Maroknyi porhóval derült napon
Mosod meg arcodat.


/Ford.: Garai Gábor/

Leonyid Martinov: Tavasz


A tavasz hosszan jött, sokára!
A megdermedt, hófödte síkon
még ugyanaz a régi sínyom
hevert, nem gyanítva, mi várja.

Mintha
a kikelet ki mégse törne,
minden fagyos volt, puszta, pőre.
Az öblökben – mert ott sem olvadt –
segítségül jégrombolókat
hívtak a megbénult hajók, hadd
tárják azok a hidegét szét.

A tavasz
ködben
rejtezett még.
Mint félkész házat övezték
erdei tar fák – szinte eltűnt.

De
pótolni a késést,
mint az expressz, úgy nekilendült!
A levelek
az ágra-bogra
tolulva jöttek, özönölve,
hogy a kakukk a jövendőt ne
meztelen fáknak kakukkolja.
Április, május
vívja össze-
fonódva ős-gigászi harcát.
Az almafák, mint habzó kancák
fölágaskodtak, és egy percre
úgy maradtak, hogy megmutassák
a létet, ha virágban áll.

S egyszerre ránk
robbant
a nyár!


/Ford.: Illyés Gyula/

2015. május 16., szombat

Fjodor Tyutcsev: Nyári est


A nap izzó gömbjét fejéről
a föld legördítette már
s az est békés tüze az égről
mindjobban a tengerbe szállt.

Jött a csillagok szikra-ezre,
és a köröttük mindenütt
növő éjt magasba emelte
nedvesen csillogó szemük.

A mennyei patakok útja
fönt s lent teltebben csobog
és a hőségtől szabadulva
a szív könnyültebben dobog,

mert édes borzongás futott a
Természeten át - mintha víg
forrásvíz érintette volna
forró és fáradt lábait.


/Ford.: Szabó Lőrinc/

2015. május 8., péntek

A. Sz. Puskin: Előérzet


Villám gyúl megint, az égre
barna fellegraj kúszik:
végzetem vak rendelése
régi bánattal busit.
Lesz-e bennem dac, keményen
sorsom, véled víni még?
most, hogy meglassul a vérem,
s szenvedélyem is kiég.

Hány vihart megvívtam én már!
Orkántól sem rettegek.
Bárkám biztos part felé száll,
futnak szét a fellegek.
Ám szivembe nemsoká új,
éles fájdalom hasít:
lám, a lágy öböl kitárul,
s ott utunk szétágazik.

Add kezed, súgd:"Isten áldjon!"
Gyönge tested mint remeg!
Rebbentsd rám mégegyszer áldón
tündöklő tekinteted!
Bár erőm megtörve régen,
hogyha csak rád gondolok:
vérem felgyúl, s szenvedélyem
ifjan, újra fellobog.


/Ford.: Képes Géza/

2015. május 6., szerda

Alekszandr Blok: Nehéz köd, nyirkos éjjel


Nehéz köd, nyirkos éjjel,
erdő köröskörül…
A burján közt a széllel
fény lobban – elmerül.
A ködzilálta mécses
hogy újra felragyog,
kunyhót villant, lidérces,
muskátlis ablakot.
Nehéz köd, éji erdő…
Lovam a mély úton
az ablakban derengő
virágnak fordítom…
De látom ám, a kunyhó
rőt fényben imbolyog,
körülsziszegik ártó
füvek, gonosz gyomok…
Oly csábító, oly édes
a nevenincs sugár…
Lovam valamit érez,
meghőköl és kapál…
„Menekülj messze, rejtezz,
mert mindent elfeledsz,
s ha mindent elfelejtesz:
halálod perce lesz!
A vad, mohó virágért
a lelked eladod,
a piros, buja szájért
Krisztust is elhagyod!”


/Ford.: Lator László/

Alekszandr Blok: Sikong a hó, orkán dudál


Sikong a hó, orkán dudál,
s egy pillanatra újra látom:
a messze part, a messze táj –
de hó, fagy pusztít a virágon.

Mint aszú-fű, susog-sziszeg
sok régi kór. Az éjszakában
puszta ösvényen hólepett
szakadék felé visz a lábam.

Éj, erdő, hó. És cipelem
emlékeim, a szörnyű terhet.
Kis ház bukkan ki hirtelen,
s az erdőn egy lány énekelget.


Alekszandr Blok: Hát elzúgtak a viharok


Hát elzúgtak a viharok.
A nyirkos barázdát esetten
tapossa a muzsik. S felettem
a tavasz szárnya megsuhog.

Kín, szörnyűség és enyhe balzsam.
Susog a tavasz újra: jer!
S én megcsókolom láthatatlan
köntösét, s áhitat fog el.

És szívem forrón belerezdül,
a vérem ifjan zúdul megint,
mikor pihés felhőn keresztül
első szerelmem képe int.

Feledd a rettentő világot!
Emeld szárnyad, szállj, szállj oda!
Nem egyedül vigadtam! Áldott
emléke nem hagy el soha.

/Ford.: Lator László/


Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5