Villám gyúl megint, az égre
barna fellegraj kúszik:
végzetem vak rendelése
régi bánattal busit.
Lesz-e bennem dac, keményen
sorsom, véled víni még?
most, hogy meglassul a vérem,
s szenvedélyem is kiég.
Hány vihart megvívtam én már!
Orkántól sem rettegek.
Bárkám biztos part felé száll,
futnak szét a fellegek.
Ám szivembe nemsoká új,
éles fájdalom hasít:
lám, a lágy öböl kitárul,
s ott utunk szétágazik.
Add kezed, súgd:"Isten áldjon!"
Gyönge tested mint remeg!
Rebbentsd rám mégegyszer áldón
tündöklő tekinteted!
Bár erőm megtörve régen,
hogyha csak rád gondolok:
vérem felgyúl, s szenvedélyem
ifjan, újra fellobog.
/Ford.: Képes Géza/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése