A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Francia költők versei. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Francia költők versei. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. november 1., vasárnap

Guillaume Apollinaire: Az éji szél


Ó nyögnek a fenyők és csúcsuk összeér
S közöttük jajong a mérges déli szél
S a zúgó éjen át vadul kacagva kóbor
Tündérraj harsonáz a szomszédos folyóból
Attis, Attis, Attis illetlen s tiszta báj
Téged csúfolnak ők nevedtől zeng a táj
Mert fáid egyikét gót szélvész dönti ép le
Mint antik had riadt erdő fut új vidékre
S hogy a forduló fenyők lándzsái hajlanak
Sötétbehullt faluk töprengenek hallgatag
Mint szűzek aggok és költők s akár a szikla
Oly némák bárki jő s hallgatnak hogyha vad
Keselyű csap le majd alvó galambjaikra.

/Ford.: Radnóti Miklós/


Guillaume Apollinaire: Május


A Rajnán csónakon a szép május lebeg
Nők néztek odafenn a villogó hegyélen
Oly szépek vagytok ám e csónak oly tünékeny
Ki ríkathatta meg a parti füzeket

Nos egy kilombosult gyümölcsös elfagyott itt
A friss cseresznyefák szitáló könnyei
Kit úgy szerettem én annak a körmei
Holt szirmuk mind az ő szemhéjára hasonlít

A parton szamaras kordé döccent tova
Mögötte pár cigány poroszkált s a nyomában
Egy medve, egy kutya meg egy majom soványan
S közben a rajnai szöllők közt messze lágyan
Valami indulót dalolt egy fuvola

Május a gyönyörű roskadt romok falára
Vadszöllőt futtat és vadrózsaágakat
Fut a rajnai szél a nádak inganak
Hajlong a fűz s a dús szöllő pucér virága.

(Ford.: Rónay György)


2015. október 29., csütörtök

Marceline Desbordes-Valmore: Az elváltak


Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihunyni:
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni:
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.
Kérdezd az Ég Urát, hogy szeretlek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
mennyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni:
hangod őrzi a múlt és gyakran hivogat.
Ne nyújts élő vizet annak, ki nem tud inni:
drága betűk elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, a

mit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szivembe parazsát.
Ne írj!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

/Forrás: Az első este, francia szerelmes versek/

2015. július 31., péntek

Jules Supervielle: Fák éjjel és nappal


Fekete lángú gyertyatartók
árnyak főbiztosai, fák.
gyászos-nagyok hiába vagytok,
testvéreim, csak egy család
vagyunk mi, ugyanaz a fajta,
idegenség nyomakodik
az erekig, a gallyakig,
minden ízünket megrohanja.

Nektek a nedv, nekem a vér,
nektek erő, nekem az ének,
de éj-nap ugyanaz a lényeg,
bennünk a titok lüktet, él,
mennydörgésre s halálra szántan
élünk nagyként és kicsiként
a végtelen bő záporában,
mely egy eget boltoz fölénk.

Föld öleli gyökereinket,
az égbe nyúlik a fejünk,
de, fatörzs-e, bús szív-e, mindegy,
csak magunkban növekedünk.
Szorongás hajt egyforma sorsra,
s a favágó is egy, aki
a földre fog majd dönteni,
s emlékezetünket kioltja.

Szerencse s szél gyermekei,
nincs sem apátok, sem anyátok,
szülöttei az ősanyának,
a Földnek, ős díszei, ti,
magatokat a gyökerekben
s ágakban sokszorozva meg,
markoljátok fenn az eget,
és megkötitek a fövenyt lenn.

Nagy mozdulatlan hercegek,
madarak bizakodva érzik,
hogy fészkük titkát őrzitek
hiven ti a kirepülésig.
Bozontos szivetek a sok
szárnyat óvón formálja egyre,
s titkos hűséges íjatok
röpíti őket az egekbe.

Nem ismeritek a szerelmet,
ó, fenséges magányosok,
akiket a föld rabul ejtett,
ó, zsibbadt fa-Narcissosok,
ne fájjon a kalandos élet,
boldog, kit megköt, nem ereszt
a sorsa: jobb halált remélhet,
egy vándor mondja néktek ezt.


/Ford.: Lator László/

Jules Supervielle: Eltűnsz


Eltűnsz: immár csupa köd vagy, és mi feléd itt
már csak úgy evezünk, akár egy esten át:
éveid közt magad maradsz, míg fölemésztik
karodban maradék reményed fonalát.

Régi szerelmeid fáradt fuvallatára
lábad nyomába holt levelek raja száll:
fogyó erőd a hold lassan szívja magába,
s kékíti arcodat végső napjára már.

De sápadtságodon olykor még átsugárzik,
melytől szived dobog, az a szikrányi áram,
s van úgy, hogy valami fölserkent, átvilágít,
s tündöklő baglyokat lobbant föl éjszakádban.


/Ford.: Rónay György/

2015. május 26., kedd

Guillaume Apollinaire: Ősz


Egy csámpázó paraszt ballag a ködön át
Mellette lépeget ökre az ősz ködébe
Melyben megbúnak a szemérmes kis tanyák

S dúdolja a paraszt a ködben mendegélve
A szerelem meg a hűtlenség énekét
A gyűrűt a szívet mely összetörve vár még

Kioltotta az ősz az ősz a nyár hevét
Az őszi ködön át ballag két szürke árnyék


/Ford.: Vas István/

Christine de Pisan: Bús szívből énekelni édesen


Bús szívből énekelni édesen
nehéz dolog, s gyászban vígan nevetni,
s bensőnkkel ellenkezőt tetetni,
búból kacajba csapni hirtelen.

Pedig mindennap ezt kell hogy tegyem,
illik nekem, mert bánatom elrejti,
bús szívből énekelni édesen.
Mert szívemben hordom, elrejtve benn,
a gyászt, minél jobban nem fájhat semmi,
mégis a szóbeszédnek hangját venni,
sírva nevetnem kell keservesen,
bús szívből énekelni édesen.

/Ford.: Károlyi Amy/

Christine de Pisan: Mártíromságra hagyott itt örökre


Mártíromságra hagyott itt örökre
e búval teli földi sivatagba
édes barátom, aki csak örömre
késztette szívem, sohasem haragra.
Holtával ezért súlyos gyász nyomasztja
csüggedt szívem, mit tép oly fájdalom,
hogy éjjel-nappal holtát siratom.

Ó, mit tehetek róla, hogyha nyögve,
sóhajtva sírok, ez tán csoda volna?
Hiszen ha szívem emlékszik tűnődve,
mint élt mellette gondtalan csapongva
gyermekkorától és ifjúságától fogva,
akkor úgy kényszerít a fájdalom,
hogy éjjel-nappal holtát siratom.

Párom nélkül maradtam, mint a gerle,
ki nem zöld ágra száll, hanem kopaszra,
vagy bárány, kit az ordas épp lenyelne,
s megrémül, ha pásztora odahagyja,
így élek szorongásban elhagyatva
páromtól, kiért gyötör fájdalom,
hogy éjjel-nappal holtát siratom.

/Ford.: Károlyi Amy/

2015. május 13., szerda

Jean Cocteau:Mielőtt lemerülsz


Mielőtt lemerülsz az álom mély vizébe,
Habozol tétován:
Félsz, hogy utánad én is leszállok a mélybe,
És ugyanoda tán?

Ne félj: mert álmaink nem egyformák: ha álmom
Engem pihentet el,
Téged káprázata a gyermekkori tájon
Holt társakkal kever:

Bejárod a mezőt, erdőket és tanyákat
S kedves ösvényemet:
Míg a mély ködön át, melybe magad te zártad,
Én soha nem megyek.

Jó volna képeit bebarangolva egyszer
Álmodban lakni már!
Csak az aggasztana, hogy a nap újra felkel
És sarkadig kitár.


/Ford.: Rónay György/

Émile Verhaeren: Öregedő kezem


Öregedő kezem, mig te itt a sötét
tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.

Ó, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
s oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.

S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szived dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szűziek, mint gondolataim.


/Ford.: Szabó Lőrinc/

Charles Baudelaire: Borús ég


Úgy rémlik, pára ül borús nézéseden,
titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e szem?)
felváltva lesz szelid, kegyetlen, álmatag,
fakó és lusta ég fényével bágyatag.

Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas napok,
mikor révült szivünk lágy könnyeket zokog,
s gúnyolják, mig reánk vad, titkos bú remeg,
alvó elménket a túléber idegek.

Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép messziség,
ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,
óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tájakul,
melyekre borus ég tompa sugára hull.

Óh, asszony, bús veszély, óh, bűvös őszi ég,
fagyod és zúzmarád majd épp így vonz-e még?
Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,
nő-é majd vasnál és jégnél maróbb gyönyört?


/Ford.: Tóth Árpád/

Jean Cocteau: Ha napba nézek én


Ha napba nézek én, szemem se rebben,
Míg te pillogatsz.
Ez az egy játszma kettőnk közt, amelyben
Még alulmaradsz.

S ha majd pokolra szállunk mind a ketten -
Hogyha van pokol,
Más forró tengerár dobálgat engem,
S téged más bugyor.

De lelsz a holtak térein helyettem
Társat is talán...
Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten,
Egymás oldalán.


/Ford.: Radnóti Miklós/

2015. május 8., péntek

Charles Baudelaire: A zene


Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
hűs égbe sodorva,
vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
hab kósza bitorja.

Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
akár a vitorla,
megtiprom a torló, hátas hullámokat,
bár éj fedi sorra:

érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
fájdalmai járnak:
vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

keblén a nagy árnak,
visznek. - Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
nagy tükre ragyog!

/Ford.: Tóth Árpád/

Charles Baudelaire: A baglyok


Fekete-ernyős taxus-ágak
alatt mint furcsa istenek
ülnek a baglyok: nagy, kerek
szemük vörös láng. Meditálnak.

És egyik se mozdul, amíg
meg nem jön a bánatos este
és a napot sírjába ejtve
az éj be nem rendezkedik.

Tartásuk intelem a bölcsnek,
hogy e földnél semmi se szörnyebb:
nyüzsgése fáj, zsivaja sért:

ki árnyak után kész szaladni,
mindig rosszul jár, amiért
nem tudott a helyén maradni.


/Ford.: Szabó Lőrinc/

Paul Verlaine: Éjszakai kép


Éjfél. Eső. Fakón dereng az ég: az alját
a távol ködön át csipkézve hasogatják
egy város gótikus tetői-tornyai.
Sík térség, és bitó. Emberek roncsai,
varjú-szaggatta vén holttestek, hihetetlen
táncokra ránganak a fekete hidegben,
míg lábukba riadt farkasok foga vág.
A vázlatszerü kép kormos zűrzavarát
keretbe fogni pár tüskebokor s magyalfa
állítja lombja vad iszonyát jobbra-balra.
Három sápadt fegyenc mezítláb lépeget:
köröttük egy csapat gárdista közeleg,
s merev lándzsáikon félelmesen világol
rácsként lezuhogó lándzsáival a zápor.


/Ford.: Szabó Lőrinc/

Charles Baudelaire: Esti harmónia


Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
ontja minden virág a szent tömjénszagot:
járják az est legét a hangok s illatok:
valcer bús dallama, epedés kába sodra!

Ontja minden virág a szent tömjénszagot:
felsír egy hegedű, mintha egy szív sajogna:
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt:
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...

Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...
Emléked mint arany szentségtartó ragyog.


/Ford.: Kálnoky László/

2015. április 23., csütörtök

Paul Valéry: Nem igazi halott


Gyengéden, csendben én e drága hant tövén,
e hideg emlékmű kövén,
mit árnyból s pazar kéj lankadtságából állít
tested, e bágyadt-renyhe báj itt,
meghalok, rádhalok, hullok, fúlok föléd,
de alig érve még e sírbolt mély ölét,
mely holtra-csukva még csak csábítóbb igéret,
e tetszhalott, kibe most visszatér az élet,
megborzong, szeme nyíl, villan s ajkamba mar,
és vélem egy re új és új halálba hal,
mely drágább százszor, mint az élet.


/Ford.: Somlyó György/

Paul Éluard: A szerelmes


Ott lezárt szememben is
S a haja hajamba fonódik
Keze akár az én kezem
Szine az én szemem szine
Árnyékomban úgy elmosódik
Mint az égben a földobott kő

A szeme mindig nyitva van
És sohase enged aludni
A verőfényes déli napnál
Tündökletesebb álmain
Sírok-nevetek mint a részeg
S beszélek bár nincs mit beszéljek


/Ford.: Somlyó György/

Paul Éluard: Itt élni


Tüzet raktam, mert elhagyott azúr egem,
tüzet, hogy barátja legyek,
tüzet: legyen mivel a téli éjbe vágnom,
tüzet, hogy élnem jobb legyen.

Neki adtam, amit nekem adott a nap,
erdőt és patakot, szőlőt és búzaföldet,
fészket és madarat, prémet s ünnepeket.

És csak a pattogó lángok dalából éltem,
csak melegük jó illatából:
olyan hajó lettem, mely zárt vizekben siklik,
egyetlen elemem volt csak, mint a halottnak.

/Ford.: Somlyó György/

2015. április 6., hétfő

Paul Éluard: A föld oly kék


A föld oly kék mint egy narancs
Nincs tévedés a szavak nem hazudnak
Nem engednek dalolni többé
A csókoknak kell megegyezniük
A bolondoknak a szerelemmel
Az ő jegygyűrű-szája
Minden titok minden mosoly
S megbocsájtás milyen ruhája kell
Hogy meztelennek lássuk őt.

Zölden virítanak a darazsak
Ablakok gyöngysorát
Fűzi nyaka köré a hajnal
Szárnyak födik a lombokat
Tiéd a napfény minden gyönyöre
Minden napsütés a földön
Szépséged útjain.


/Ford.: Somlyó György/
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5