Úgy rémlik, pára ül borús nézéseden,
titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e
szem?)
felváltva lesz szelid, kegyetlen, álmatag,
fakó és lusta ég fényével bágyatag.
Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas
napok,
mikor révült szivünk lágy könnyeket zokog,
s gúnyolják, mig reánk vad, titkos bú
remeg,
alvó elménket a túléber idegek.
Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép
messziség,
ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,
óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tájakul,
melyekre borus ég tompa sugára hull.
Óh, asszony, bús veszély, óh, bűvös őszi
ég,
fagyod és zúzmarád majd épp így vonz-e
még?
Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,
nő-é majd vasnál és jégnél maróbb
gyönyört?
/Ford.: Tóth Árpád/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése