Heltai Jenő: Filozoféma

Fut az idő, tűnnek az évek,

Erőm is elhagy, fogy az élet.

A sírba térek meg maholnap

De ott is még szeretni foglak.

Az ajkamon még sohse csüggtél,

Enyém se voltál szőke tündér,

Még nem pihentél karjaimban -

Én azt hiszem, jobb is, hogy így van.

Homályos álmaim ködében

Meg-megjelensz gyakorta nékem

S vérem emészti, hozza lázba

Vak szenvedélyem lángolása.

Egy csókodért epedve, égve

Száll sóhajom a semmiségbe,

Örök szomjúság gyötör, éget

S nem tudlak elfeledni téged.

Ha boldog lettem volna véled,

Talán már meg sem ismernélek,

Ha egymást meglátnók az utcán,

Talán a nevedet se tudnám.

Heltai Jenő: Csillag

És együtt ültünk némán, önfeledten,

Zúgó akácok alján mindaketten,

Fehér virágok hullottak reánk.

S nézvén merengve, mely ott fönn ragyog,

A millió fényes kis csillagot,

Oly szépet álmodánk.

S ahogy ott ültünk egymást átkarolva,

Halk zizzenéssel az akácfa lombja

Fülünkbe súgta:"csak szeressetek!

A sors mogorva, szívtelen, siket

És mig a csókokat kimélitek,

Jéggé fagy szívetek!"

S hogy fölnéztünk a fényes csillagokra,

Ajkad fülembe halkan ezt susogta:

"Ne válasszunk magunknak csillagot,

Mely megmaradjon örökös tanúnak,

Ha te reám unsz, vagy ha én megunlak

S a szívünk megfagyott?"

Csillagsugáros enyhe, nyári este...

Míg két szemed a csillagot kereste,

Lezártam édes csókkal ajkadat:

"A mi szerelmünk porrá sohse válik,

Szeretni fogjuk egymást mindhalálig,

Míg szívünk megszakad!"

Ha ifjuságunk mindörökre eltünt,

Ezt a mi tenger, végtelen szerelmünk

Nem éli senki túl,

S a temetőben ciprusok övezte

Elhagyatott sirunkra, fényevesztve

A csillag is lehull.

Heltai Jenő: Levél Szerához

Mikor a gázlámpák kigyúlnak,

S a város álmosodni kezd,

Elcsendesül a zaj, zsibongás,

Az estharang imára rezg:

Kiváncsian bolyongva járom

Az utcák néptelen sorát,

Az érdekest hajszolva, űzve,

Hiú szivem kalandra vágy.

Ilyenkor jutsz eszembe nékem

Szép kis Szerám, én kedvesem.

Ilyenkor elmereng a lelkem,

És fölsóhajtok csöndesen.

Eszembe jut sok boldog óra

Sok titkos, édes pillanat

S egy áradó könnycsepp szememben

Siratja boldogságomat.

Eszembe jut a szép vasárnap,

Melyen először láttalak.

A kis Etussal üldögéltél

A tóparton, a fűz alatt.

Egy főkötőt horgolt kezecskéd,

És elejtéd a pamutot,

A gombolyag a vízbe fulladt,

Mert sajnos úszni nem tudott.

Utána ugrani, kihozni

Egy pillanat nagy műve volt,

Te mosolyogva megköszönted,

És ismételted a mosolyt.

Aztán a főkötőt letetted,

A horgolótűd elveszett, -

Kerestük azt is mind a ketten,

De egyikünk se lelte meg.

Egy randevút kértem epedve,

És te megadtad szó nekül,

Négy órakor a Bomba-téren

Fogsz várakozni egyedül:

S te várakoztál - noha ebben

Én jóval megelőztelek,

Két órakor menvén Budára

Az oly nagyon várt négy helyett.

A vén Dunán hajóra keltünk.

Újpest felé vitt a hajó, -

Ez volt az első utazásom,

De nincs több hozzá fogható!

Szorosan egymáshoz simultunk

- Rossz élceket mondtak reánk, -

De mire Újpesten kiszálltunk,

A vallomáson túl valánk.

S a szúnyogoknak szigetére

Még többször is kirándulánk,

Míg bőven volt pénz a zsebemben

És a szivünkben nagy a láng.

Hanem a pénzek jaj, elúsztak,

A szörnyű láng is kialudt, -

És egyszer aztán én se kértem,

Te sem adtál több randevút.

Aztán soká nem láttuk egymást.

Neked sok udvarlód akadt,

Palotát, fogatot szereztél,

Drágakövet, gyémántokat -

S hogy mindennek nyakára hágtál

- Hamar eltűnt a pompa, fény! -

Egyszerű, színtelen ruhában

Találtalak meg újra én.

Később vidékre vitt a végzet

Kóristanő vagy valahol.

Harminc forint a havi gázsid

Szegény szobácskában lakol.

Hangod kevés van, ámde szép vagy,

Valamire csak viheted,

Az ember oly formás bokával

Még primadonna is lehet.

Arcképedet híven megőrzöm

- Te is megőrzöd az enyém? -

Ott áll díszes aranykeretben

Az íróasztal közepén.

S bár gúnyolódva emlegetlek,

Ha jó barátok kérdenek -

Te vagy, ki szívemet betöltöd,

Téged felednem nem lehet.

De mit beszélek! Hisz szivedből

Régen kihalt a szerelem...

Hogy van a nagynénéd, a bácsid?

A kis Etust is tisztelem.

Rajong-e a vajaskenyérért,

Hintázni úgy szeret-e még:

Te Zolát még mindig imádod,

S nem olvasod Beniczkynét? -

És mit csinál a drága pincsi

Letűnt idők emlékjele?

Még mindig madzagon vezérled,

Vagy többé már nem jársz vele?

Megvan-e még a kis kanári,

Amelyet én vettem neked:

A kis kanárit és a pincsit

És mindenkit tiszteltetek.

Megvan az emlékkönyved édes?

Üsd fel a harmadik lapot,

Ott hő szerelmi vallomásom

Mindenkor megtalálhatod.

A Horváth-kert egy ócska padján

Irtam belé - ha még tudod -,

De hogy mikor volt, tudja Isten,

Én nem tudom a dátumot...

Mikor a gázlámpák kigyúlnak

S a város álmosodni kezd,

Elcsendesül a zaj, zsibongás,

Az estharang imára rezg...

Eszembe jut sok boldog óra

Sok titkos, édes pillanat,

S egy áruló könnycsepp szemeben

Siratja boldogságomat!

Heltai Jenő: Szera

I

Érzéki mámor volt szerelmed,

Mely elvakítá agyadat,

Ittas valál gyönyörtől, kéjtől,

Mikor eldobtad magadat.

Hitted: szeretsz, pedig nem úgy volt,

Nagyon csalódtál angyalom.

Téged megejtett véred átka,

Engem pedig a szánalom.

II

Elbúcsúzánk...- Te jobbra mentél,

Engem a balsors balra vitt.

Éreztem lázas ölelésed

És részegítő csókjaid.

S ekkor megtudtam, hogy szeretlek

S hogy nem lehetsz többé enyém

S hogy boldogságom mindörökre

Könnyelműn eljátszottam én.

III

Az volt bajunk, hogy egymást meg nem értők,

Én szenvedélyes voltam, te nyugodt:

Az volt bajunk, hogy forró csókjaimra

Csókkal felelni ajkad nem tudott.

S ha néha izzó vágyban égve mégis

Ajkamra forrasztottad ajkadat,

A láz, a láng csak testedet gyötörte,

A szíved mindig jéghideg maradt!

IV

Tavasz vala...ezernyi kis virágnak

Kelyhéből ömlött illatár reánk.

Szerelmesen suttogtak a faágak,

S mi mindketten oly boldogok valánk.

S hogy jött a tél...csupasz lett a fa lombja

És elhullatott minden levelet,

A hólepel, mely a tájat bevonta

Szerelmünknek is szemfödője lett.

V

Permetező eső áztatja a fákat,

Hűtlen kis angyalom, meghalok utánad.

Meghalok utánad, s majd ha eltemetnek,

Alacsony síromhoz rózsafát ültetnek.

Kihajt majd a rózsa, bimbó lesz az ágon

S eszedbe fog jutni boldogtalanságom.

Megdobban a kőszív hideg kebeledben,

Eljössz a síromhoz megsiratni engem.

Leborulsz a hantra, átfonod fejfámat,

Úgyis csak miattad ölt el a búbánat.

Nem átkozlak érte, nem vádollak érte,

Minden lépésedet áldásom kisérje.

Légy oly boldog azzal, kinek szived adtad,

Amily boldogtalan én lettem miattad.

Heltai Jenő: Találós mese

Kati emlékkönyvébe

Van egy bűvös pápaszem,

Az orromra ráteszem.

Tudod Kati, mit látok?

Sose látott világot:

Aranykertben gyémánt utat,

Földalatti szökőkutat

(Minden cseppje rózsaszín

A.B.C.D. vitamin)

Kereketlen szekeret,

Macskaűző egeret,

Tigrist, aki béget,

Örök békességet,

Melyet senki meg nem bolygat,

Egyszerre két teliholdat,

Tengert aki zajtalan,

Embert aki bajtalan,

Pirosszoknyás fehér bolhát,

(Dudaszóra táncol polkát)

Kacsalábon palotát,

Minden percben uj csodát,

Tündelányok birodalmát,

Ezüst-nyárfán aranyalmát,

És a többit, és a többit,

Mindig égit, sose földit.

Van egy bűvös pápaszem,

Az orromra ráteszem...

Tudod Kati, hol veszem?

Heltai Jenő: Intelem

Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak,

Ki fékezésre és tűrésre nógat,

Megmagyarázza, hogy csak gyönge báb vagy,

És rádparancsol: légy szerény, ne lázadj,

Ne is kívánj a jobból egy szemernyit:

A bölcs lemondás minden kínt megenyhít

Szépség - silányság! Mámor - rossz gyümölcs!

Vágyak - szamárság! Előlük a bölcs

Fejét homokba dugja, mint a strucc.

Ne higyj a gőgös, zordon Oktatónak!

Higyj bátran abban, hogy szebb lesz a holnap.

Talán egy óra, egy parányi perc

Meghozza azt, amit kívánni mersz...

Csak addig élsz, amig kívánni tudsz.

Heltai Jenő: December

Nem pesti hónap, budai hónap,

Kisvárosi, falusi hónap,

Nem jazzal, rádióval hangos

Vásáros, mai hónap.

Százévelőtti, régimódi, biedermeier hónap,

Gyermekéveink hónapja,

A szülei ház hónapja és a nagy téli

szünidőé.

A Megfagyott Gyermek hónapja

És Andersen kis gyufaárus lányáé,

A fehérszakállú Mikulásé

És a küsded Jézusé.

Jóság és szeretet hónapja,

A megfogyatkozott jóságé és a megcsappant

szereteté.

Mert kihült a remény kemencéje a Földön,

Nincs, aki újra befűtse.

Didereg az Ember,

Haldoklik a világ.

Ez a melegségre szomjas jégvilág,

Mely időtlen idők óta koldusan nyeli

Az áldott Nap maradék-tüzét,

A türelmes föld gyérülő szenét

És a jóság és szeretet isteni kenyerének

morzsáit.

Hová lett az isteni kenyér,

Mely azért volt, hogy mindenkinek

Jusson belőle egy karéj?

Alig maradt belőle egy decemberre való

Egy napra való,

Egy estre való,

Egy karácsonyestre való!

Talán imádkozni kellene!

Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van,

Megfogni egymás kezét,

Összebújni, egymást megölelni

És utolsó szikrájából annak, mi bennünk

emberi,

Új tüzet rakni, új jövőhöz

És friss kenyérsütéshez.

Heltai Jenő: Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit

szó nem butít, fény nem vakít,

se rang, se kincs nem veszteget meg.

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

a látszatot lenézi, meg nem óvja,

nincs letagadni-, titkolnivalója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek

ajkát hazugság nem fertőzi meg,

aki üres jelszókat nem visít,

nem áltat, nem igér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez.

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

sem azt, hogy kinek volt, és volt-e őse,

nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,

s embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki

ha neve nincs is, mégis valaki,

vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

tüzet fölöslegesen nem harangoz,

van mindene, ha nincs is semmije,

mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemére húzott vaskalappal,

mindig kevélyen szembenéz a Nappal,

vállalja azt, amit jó társa vállal,

és győzi szívvel, győzi vállal,

helyét megállja mindég, mindenütt,

többször cirógat, mint ahányszor üt,

de megmutatja olykor, hogy van ökle…

Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet

könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!

Tudd meg: szabad csak az, aki

oly áhítattal mondja ki,

mint istenednek szent nevét a jó pap.

Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,

ínség, veszély, kín meg nem tántorít,

és lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat,

az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,

hogy azt csináld, amit akarsz,

s mindazt, miért más robotolt,

magad javára letarold,

mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

A szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az,

mint a reménység, napsugár, tavasz,

mint a virág, mely dús keblét kitárva

ráönti illatát a szomjazó világra,

hogy abból jótestvéri jusson

minden szegénynek ugyanannyi jusson.

Míg több jut egynek, másnak kevesebb,

nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,

te sem vagy még szabad, te is csak

gyáva rab vagy.