Veikko Antero Koskenniemi: Esti dal a tenger partján

Követtem sok-sok csillag büszke s bágyadt

fényét – vágytam sok kikötő után –

érzetem, ó, a végnélküli vágyat

s a boldogságot – álmomban csupán.

Szálltam: körül hideg tajtékú tenger,

bolyongtam: rám zúdult a ködcsapat…

Hiába: minden csillag megcsal egyszer,

és egyszer minden tenger kiapad.

Szemem a víz sötét méhébe mélyed,

az árny sörényét rázva rámrivall.

Mit várjak még? – Vezérlő fényt reméljek?

Röpíts vak ár, s te tomboló vihar!

Körül a tenger dördül, sistereg,

küszködik bennem kín és szenvedély –

Ó, csillag, ki a békét ismered,

mikor gyújt már fejem fölé az éj?

/Ford.: Képes Géza/

Eino Leino: Nocturne

Fülemüle csattog az ég hegyén,
kalászok fölött ég a telihold.
A nyári éj boldogsága enyém -
irtásföld füstje lengő, szürke folt.
Nincs bennem öröm, bánat, se kétség:
hozzátok el zöld erdők sötétjét,
felhők páráját, búcsuzó nap fényét,
széljárta hegyek szunnyadó kékjét,
vizek árnyait, zsálya illatát:
ezekből szövöm szivem dalát.

Drága lány, édes mint nyári széna,
szivem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd.
Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, -
te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép.
Lidércfény már nem csábítja lelkem,
a Varázshegy aranyát megleltem:
köröttem az életkör szükebb lesz,
áll az idő, a szélkakas csendes:
út előttem, engem vár vigyázva,
ez visz majd az ismeretlen házba.

/Ford.: Képes Géza/

Eino Leino: Szeretlek

Benned szikrázó halmazban hever
sohasem rejtett virágok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.

Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel…
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel –

S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik

életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat.

/Ford.: Képes Géza/