Hát elzúgtak a viharok.
A nyirkos barázdát esetten
tapossa a muzsik. S felettem
a tavasz szárnya megsuhog.
Kín, szörnyűség és enyhe balzsam.
Susog a tavasz újra: jer!
S én megcsókolom láthatatlan
köntösét, s áhitat fog el.
És szívem forrón belerezdül,
a vérem ifjan zúdul megint,
mikor pihés felhőn keresztül
első szerelmem képe int.
Feledd a rettentő világot!
Emeld szárnyad, szállj, szállj oda!
Nem egyedül vigadtam! Áldott
emléke nem hagy el soha.
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése