Hőstetteket, dicsőséget feledtem
e szomorú földön, ahol lakom,
mikor arcod egyszerű fakeretben
előttem ragyogott az asztalon.
Múlt az idő, a házat odahagytad.
Az oly szent gyűrű a vak éjbe hullt.
Te sorsodat másnak kezébe adtad,
s számomra édes arcod megfakult.
Napok rohantak kárhozott seregként...
Bor s szenvedély emésztett, mialatt
rád hasonlított asztalon a szentkép,
s mint ifjúságomat, úgy hívtalak...
Hívtalak, s nem pillantottál te énrám.
Hiába sírtam, te könyörtelen.
Belebújtál kék köpenyedbe némán,
és elmentél egy nyirkos éjjelen...
Nem tudom, büszkeséged hol fogadta
menedék, ki mindenem vagy s leszel...
Alszom, s látom kék köpenyedet alva,
amint a nyirkos éj magába nyel...
Dicsőséget, szerelmet feledtem.
Hol az ifjúság, hol a földi jók?
Arcodat az egyszerű fakeretben
elnyelte régen egy sötét fiók.
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése