Nehéz köd, nyirkos éjjel,
erdő köröskörül…
A burján közt a széllel
fény lobban – elmerül.
A ködzilálta mécses
hogy újra felragyog,
kunyhót villant, lidérces,
muskátlis ablakot.
Nehéz köd, éji erdő…
Lovam a mély úton
az ablakban derengő
virágnak fordítom…
De látom ám, a kunyhó
rőt fényben imbolyog,
körülsziszegik ártó
füvek, gonosz gyomok…
Oly csábító, oly édes
a nevenincs sugár…
Lovam valamit érez,
meghőköl és kapál…
„Menekülj messze, rejtezz,
mert mindent elfeledsz,
s ha mindent elfelejtesz:
halálod perce lesz!
A vad, mohó virágért
a lelked eladod,
a piros, buja szájért
Krisztust is elhagyod!”
/Ford.: Lator László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése