1
Ónszín ég lép a rézvörösnek
helyébe. Éj közelg tehát.
Éledő árnyékok nyüzsögnek.
Halkabban suttognak a fák.
A csillagos szférák fuvallta
szelek az áron rezgetik,
mit derűs est von színaranyba,
az éj sötét csillámait.
Az éj még egyet lép előre.
Rá máris minden fölfigyel.
Riadt csend támad most: előle
minden fut, s némán bújik el.
Minden, mi él s eszmél ijedten
szemléli, mint terjed tovább
ebben a sötét végtelenben
ez a sötétlő némaság.
Ez órában minden teremtett
lény érzi: a határtalan
sötét mezőknek, az egeknek
titokzatos Gazdája van!
2
Istennek, mély elmélkedése
közben, ki pusztítva teremt,
a káoszból a semmiségbe
tartó világrend mit jelent?
Mi vagyunk a legfontosabbak?
Az angyalok? Az ördögök?
Mire gondol ő, ki virraszt vak
éjszakán álmaink fölött?
Hány napkorong, hány nagyszerűen
fénylő spektrum, hány ívelő
tengely s világ kering az űrben,
mikkel elégedetlen ő!
Mint a végtelen óceánban
nyüzsög ezernyi szörnyalak,
hány torzra sikerült világ van,
mely e sötétben ott halad!
Megérdemli-e annyi gondját
a mindenség, mit nedve hajt?
Nem töri-e össze a formát,
mit eldob, újra kezdve majd?
3
Az ima végső menedékünk!
Ez óra úgy mutatja meg
az egész teremtést minékünk,
mint nagy, sötét épületet.
Ha fagyos árnyak imbolyognak,
ha a kékség már tovatünt,
ily félelmes gondolatoknak
sorát súgja az ég nekünk.
Ó, jaj! A néma, ólmos éjjel
megrezdít bennünk valamit!
Mit ér el, ki az űrbe kémlel?
Mit ér térdre borulni, mit?
Mi ez a titokzatos érzés?
Miért, hogy e jeges borzadály
jöttén nem szabad a veréb, és
az oroszlán már nem király?
Kérdések, mélyén a sötétnek!
A gyászba boruló egek
zord távolában, hol a lélek
elmerül, s a szem tévelyeg,
miféle szörnyűségek esnek,
hogy az ember, száműzve lenn,
nyugalmadtól oly félve reszket,
Ó, vakfekete végtelen?
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése