Ó, szörnyű járni a láp fölött,
ha a szárazköd lepi éppen,
párák szellemhada hömpölyög,
s belénk kap az inda keményen,
léptünk nyomán forrás szökell,
s a mély üreg sziszeg, énekel -
Ó, szörnyű járni a láp fölött,
ha pattog a nádas a szélben!
Fut, mint akit űznek, a kisfiú,
s markolja az iskola könyvet:
a sík szele tompán zúgva fú -
A bozótban, hallga, mi csörtet?
Halott legény issza el épp
a gazda legjava tőzegét:
veszett ökör ront-bont, huhú!
A fiúcska remegve legörnyed.
A partról csonka fatörzs mered,
fejüket riogatva rázzák
a fenyők, iszkol fülelőn a gyerek,
hol a nádszálak csupa lándzsák:
valami zúg, zizeg ottan ám!
Az elátkozott fonóleány,
Leonóra, ki rokka rabja lett,
s a nád közt hajtja az áspát!
Tovább, tovább csak, futni még,
vagy elkap a beste-lelke!
Víz buggyan alatta, amerre lép,
sípszó fütyörész, fenyegetve,
kísérteties dallamot:
a tolvaj Knauf hegedűs az ott,
ki a lagziban rég, de rég,
az aranyfillért elemelte!
Hasad a láp, ürege mély,
sóhajtást felbocsátó.
"Jaj, én boldogtalan személy!"
- szegény Margit kiált, ó!
Ő sebzett őzként futna már,
s ha őrzőangyala ott nem áll,
nem lelne mást, csak kis, fehér
csontvázat a tőzegásó.
Szilárd talajon megy tovább,
s nem messze, a fűzfa mellett
oly otthonosan süt a lámpavilág,
megáll a határon a gyermek.
Föllélegzik, de tekintetét
félőn veti vissza a lápra még:
mert rémes az út a mocsáron át
s félelme a puszta helynek!
/Ford.: Kálnoky László/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése