Görög rege: Európé

A türoszi király, Agénor leányára, a szépséges Európéra csodálatos álmot bocsájtott egy éjszaka Aphrodité, a szerelem istennője. Két világrész versengett érte, asszonyi alakban álltak meg az ágya fölött, az egyik Ázsia, a másiknak akkor még neve sem volt.

-      Az én földemen született, én is neveltem őt – mondta Ázsia, és átölelte a leányt.

-      De nekem rendelte Zeusz, és róla fognak elnevezni engemet – mondta az ismeretlen, és ellenállhatatlan erővel ragadta magához Európét.

Ekkor felriadt álmából a királyleány. Sokáig ült még szótlanul az ágya szélén, dörzsölte szemét, de nem tudta kitörölni belőle a látomást, olyan mélyen vésődött a szívébe a két asszony alakja.

-      Melyik isten küldhette szememre ezt az álmot? – tűnődött magában. – És ki lehet az idegen asszony, hogy máris vágy fogta el a szívemet utána? Milyen szeretettel karolt át, és úgy nézett rám, mintha a leánya volnék! A boldog istenek fordítsák jóra az álmomat!

Fölkelt, és felkereste leánypajtásait, s kiment velük a rétre, a tenger partjára, hogy virágot szedjen. Egyik a jácintot, másik a nárciszt szerette, volt, aki az ibolyát, de Európé, ki, mint Aphrodité a Khariszok között, minden pajtása közt a legszebb volt, csak piros rózsát szedett aranykosarába.

Messziről nézte őt Kronosz fia, Zeusz, a szerelem nyila megsebezte szívét, s mátkájának akarta a leányt. De a féltékeny Hérát nehéz volt kijátszania.

Elrejtette magában az istent, és bika alakját öltötte magára. De nem akármilyen közönséges bikáét, amilyen az istállóban ropogtatja a szénát, vagy amilyen a mezőn az ekét húzza. Ennek a bikának véges-végig aranyszőke volt a szőre, csak a homlokán ragyogott egy hófehér kerek foltocska. Hát még a szarva! Hajszálig egyforma volt a két ága, s olyan volt, mintha a hold ezüstsarlóját hordozta volna a fején.

Úgy jött a pázsitos rétre, nem is ijedtek meg tőle a leányok. Mindegyik közelről akarta látni, ragyogó, sima szőrét mindegyik meg akarta simogatni. Csodálatos illat áradt a testéből, mely a virágos rét szagánál is jobb volt.

Büszke, nyugodt léptekkel járkált a leányok között, és a szépséges Európé mellett megállt. Hízelkedve nyalta meg a királyleány hófehér nyakát, ez pedig átölelte őt, és gyöngéden törölgette szájáról a habot, sőt meg is csókolta. Nyájasan bőgött erre a bika, majd meghajlította térdeit, fejét visszafordította, és okos, nagy szemeivel széles hátát mutatta Európénak.

A királyleány odaszólt széphajú leánypajtásainak:

-      Jertek, jertek, lányok, üljünk fel a bika hátára, kényelmesen fölférünk rá mindnyájan, akárcsak egy jó tágas hajóra. Nézzétek, milyen szelíd, nézzétek, milyen okos a tekintete, olyan, mint egy ember, csak éppen beszélni nem tud.

Így szólt, s jókedvűen ült fel a bika hátára. A többiek is nekikészülődtek, de ezt már nem várta meg a bika. Amint a hátán volt az, akit keresett, egyszeriben felugrott, és nyílsebesen tartott tenger felé. A királyleány még visszafordult, hívogatva nyújtotta kezét pajtásai felé, de azok nem tudták utolérni.

A bika pedig egyenesen a tenger felé tartott. Nem riadt vissza a haboktól, csak bele a vízbe, mint valami delfin. Elsimult a hullám, száraz patákkal ment végig a tükörsima tengeren. A tenger népe felismerte az istent a bikában. Cethalak játszottak a lábai előtt, jókedvű delfin bukfencezett tiszteletére, és a cethalak hátán a szép Néreiszek is felbukkantak a víz alól. Maga Poszeidón, a tenger istene egyengette az utat testvére előtt, a Tritónok mind köréje sereglettek, és fújták a kagylótrombitát. Ez volt a nászének a türoszi királyleány lakodalmán.

Európé egyik kezével a bika hosszú szarvába fogózott, a másikkal bíbor ruháját fogta össze, hogy ne érjen a tengerbe. Könnyű peploszába kapaszkodott a szél, és felduzzasztotta, mint hajóvitorlát. Szülőföldje eltűnt más a szeme elől, egy parti szikla sem, egy magas hegycsúcs sem látszott már belőle. Felül kék égbolt, alul a parttalan tenger.

Riadtan nézett körül a királyleány:

-      Hová viszel, te csodálatos bika? Ki vagy, hogy a tengertől sem félsz, és a fókák útját ilyen bátran járod? Gyors hajóké a tenger, a bika visszaretten tőle. Mert hol veszed itt az édes vizet, ha megszomjazol, édes füvet, ha legelni akarsz? Vagy talán isten vagy? Mert az istenekhez méltó, amit cselekszel. Talán, ha úgy tetszik, a kék levegőbe is fel tudsz emelni, a röpke madarak közé. De jaj, velem mi lesz, hogy atyám házát elhagytam, s a bika hátán bolyongok, elhagyottan, s azt sem tudom, hová, azt sem tudom, meddig. Legalább te segíts, tengerek királya, földrengető Poszeidón, legalább te vigyázz rám kegyesen! – mondta.

De megszólalt a szépszarvú bika:

-      Ne félj, szépséges szűz! Mert tudd meg, Zeusz vagyok, és az emberek közt olyan alakban tudok megjelenni, amilyenben csak akarok. Szeretlek téged, azért kellett bejárnunk ezt a nagy tengeri utat. De mindjárt Krétába érünk, és a kegyes sziget, ahol nevelkedtem, téged is befogad. Ott ülünk menyegzőt, én szépséges mátkám, s híres, nagy királyok származnak majd tőlünk.

Így szólt, és csakugyan feltűnt már Kréta szigete. Ott újra felvette isteni alakját Zeusz, és megtartották a menyegzőt. A három Hóra volt a násznép.

Így lett a szép türoszi királyleány Zeusz hitvese, s amint Zeusz ígérte, híres, nagy királyok lettek gyermekei, Minósz, Szarpédón és Rhadamanthüsz.

Írta: Trencsényi-Waldapfel Imre