Guy de Maupassant: Vágyak

Sok azt szeretné, ha szárnya lenne,
s rikoltva tudna szállni, szállni fenn,
megkapná a fecskét a végtelenbe
s elveszne az ég szürke mélyiben.

Nőkebleket roncsol vadul megannyi,
rázárva karját, mint egy vaslovag:
a vágya hirtelen orron ragadni
az elragadt, száguldozó lovat.

Én mást imádok: a test szűzi húsát,
az istenek bájára szomjazom,
hogy testem, ez a fényes, büszke túlság,
hódítson sok jövendő századon.

Szeretném, hogy mindenki értem égjen,
ma ezt ölelni, holnap újra azt,
leányt szakítani a messze réten,
ahogy tépjük a gyümölcsöt, tavaszt.

A test zamatja, íze annyiféle,
oly sokszerű illatlehellete,
kezem bolyongva száll a lány fejére,

most tűzpiros haj, máskor fekete.

Legkedvesebb az utcai találka,
a tűz, mit egy szem a húsunkba lop,
a tűnő hódításnak röpke árnya,
a mámoros perc és a lopva-csók.

Barnával ébredjek, ha jő a hajnal,
vaskarja fojtson, vad legyen, pogány,

de este szőke szóljon halk szavakkal,
s a hold ezüstje égjen homlokán.

Majd könnyedén, nem sírva és gyűlölve,
váljunk s keressünk új szívet hamar.
- Csak fogheggyel harapjunk a gyümölcsbe:
hiszen a belsejük az mind fanyar.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/