Vasile Alecsandri: Mezei hangverseny

Itt a titkos mély berekben kél a holdnak tünde fénye,
s gyűl a lanka sok virága fényes éji ünnepélyre.
Híres dalnok fog dalolni, aki visszatért tavasszal
onnét, hol zord idegenség bút tetéz nehéz panasszal.

Szentjánosbogárkák fénylő raja száll, s az esti légben
lustán ide-oda röpdös, majd megül az estikéken,
s azt a foltot, hol a cserjés sok-sok ágát szétmereszti
a hold hűvös fényködével együtt tündér-kékre festi.

Kart a karba öltve sebten most az éji rétre jön be
egy vidám nagy bazsarózsa és egy karcsú, friss gyökönke.
Vadkökörcsin s szende ménta pázsitszélre mind kiállott
nézni a szagos kakukkfűt és a kék harangvirágot.

Jő a somkóróvirág is, pipitérrel, rezedával,
bazsalikom jő mögöttük, s jó szaga előreszárnyal.
Jő a borsfű, napban érett szép szirommal jő a zsálya,
és a mályva, mely a csombor mellett helyét nem találja.

Az árvácska gyöngyvirágot köszönt, és a tavirózsa
búbánattal néz körül, mert társtalan s gonosz a sorsa.
Sárga ő, vad kor emészti, szörnyű kór, akárki lássa,
és vicogva bú a fűbe előle sok ibolyácska.

Jönnek más csinos növények, erre kettő, arra három,
néha sarkantyúvirággal, néha ringó szarkalábon.
Némelyeknek homlokára gyémánt ékszert szórt a permet,
s ékköveik a sötétben hosszú fénysziporkát vernek.

Jönnek-mennek, összegyűlnek, őrizkednek mind a gyomtól,
nézik, mint röpül feléjük sok madár a vén vadonból,

tarka tollú tengelice, selyemfészkű aranysármány,
füstifecske, friss pacsirta, amely napot tart a szárnyán.

Rigó rikkant vidám füttyet, bölcs kakukk beszél magához,
szól a mátyás, mely akármi hangot egyformán utánoz.
Zeng a csöpp aranymálinkó, szökken lomb közt gyors

vörösbegy,
búsan búg a vadgalamb, és úgy zokog, akár az özvegy.

Sok rovar lép fényzománcos, csillogó-páncélu mezben.
Tücskök futnak. Könnyű lepkék hímporos szép szárnya rezzen.
Hosszú szarvú csiga cammog, hátán gördül görbe háza…
Mind nevet, ki vonulását körben-körben itt vigyázza.

Méhcsoport zúg át a légen, szárnyukról a méz lecsorran,
odaröppen száz madárka, s issza is már tarka sorban.
Majd kiszívja harmatát a ringó illatos kehelynek,
s vall titokban a virágnak suttogó örök szerelmet.

Ámde hallga!...Fent a hársfán borzongás remeg keresztül,
hangol már az énekes, és lent még suttogás se rezdül.
Szél se fúj, a néma légben még egy árva gally se rebben,
csak a roppant csillagsátor fénylik a magas egekben.

És a néma éjszakában csendül most egy éji dallam,
mint tüzes szív láng-igéje tör a rezgő lombba halkan:
egyre izzóbb, egyre tisztább, egyre mélyebb, egyre lágyabb,
s új zengést ad a mezőnek és az egész nagyvilágnak.

Áll a néma hold is immár mélyén az éj tengerének.
Lelkünk hirtelen elöntik édes forró szenvedélyek.
Mintha angyalok kezében pengene nagy égi hárfa,
s hullna ékes drágagyöngyök csengő-bongó árja rája.

Pedig csak a csalogány szól, s vonja lelkét révületbe,
amit csöpp szíve kívánna, amit álma csak szeretne.
Hallja hangját az egész táj, soha-soha meg nem únja,
csak a vörös képű pipacs alszik mélyen, mint a bunda!

/Ford.: Szemlér Ferenc/