Márai Sándor: Versciklus egy-hetvenkettő ( részletek)

Kilenc

A haldokló figyel. Az éji lámpát
Nézi komolyan és türelmesen,
Mint a fényszóró, mely a ködön át lát,
Úgy néz át a szeme a híg életen.
Kezük emelik, néha mosolyognak,
Egyik tejet kér, más a csillagoknak
Int és elhallgat: mint a gyermekek,
Mikor komoly játékba kezdenek.

Tizenegy

Én télben éltem, mint a katonák,
Szakállam nőtt és körmöm fekete.
Gondolj reám, ha mégy a havon át
S feléd süt még egy szempár melege.
Gondolkoztam s te rózsákat kötöztél,
Hajamat tépte a fanyar, közönyös szél.
Megőszültem és álltam a határon:
Őriztelek téged és vad magányom.

Tizennyolc

A nap égette, könny felmarta orcám
Szél cserzett s én tudtam ez az út
Hozzávezet ez ösvény s végre hozzám
S ki nagyon fáradt, végül hazajut
Minden lépés ezt mondta: majd a végén
Túlhaladsz az értelem bús ösvényén
S az út értelmét végülis megérted:
Így tudta meg, hogy elérted.

Harminchat

Mi jöhet még? A magány és az álom,
Mélyebb, sötétebb álom, mint a bús
Férfikor után jön az esthomályon,
Marad a magány és a pőre hús.
Nincs életed, szobádnak fala nincsen,
Nincs képkeret, sem kép, mit bekerítsen.
Nincs mit siratni. S nincs, ki sirasson.
A szél morog, e halottmosó asszony.

Ötvenöt

Csak magyarul érted e szót: „ Szeretlek.”
Pillangó, hattyú, csillag, angyalom
E nyelven lesz csak több, mint fogalom
S ez a többlet halálos végzeted lett.
A világ fénylik, nem vár senki, kába
Irammal mért vágtatsz hazafele?
A nyelv üzent s a végzet szólt vele,
Dajkád tárt karja ne várjon hiába.

Hatvanhét

Oly tisztán, mint hegyi víz, olyan éles,
Hideg fénnyel, mint a holdsugarak,
Úgy tudjad, mint vadállat, ha éhes,
Mint tigris, mikor nyers húsba harap.
Tudjad, mint a föld a napot, a hajnal
Az illó szellőt, hús a végzetet:
Hasztalan hívsz segítséget a dallal,
Ki emberrel szerződött, elveszett.

Hetven

Beszélj a szélhez, ember úgy sem érti,
Faggasd az örvényt, hív és nem felel.
A Nappal nézz farkasszemet s az égi
Fényben izzik, mit nem feledhetsz el.
Döngesd az erdőt, felnyög s néma daccal
Hallgat, ember nem kap választ soha.
Keringhetsz a tébolyult madarakkal
És visszahullsz sorsodba, ostoba.

Hetvenkettő

Mint a varázsló, ki hisz is, nem is,
Elhagyták ember is, Isten is.
Súgva, mormogva, ismételve, félve
Felsuttogja vad igéit az égre.
Így mondhassam el én is titkomat,
A szó elszáll, a hús meg elrohad.
De ami szónál, anyagnál erősebb,
Megérintett s lelkem, testem merő seb,
Mint a bélpoklos, kin a Jel világít,
Úgy jelölt meg örökre e világ itt.
Láttam a titkot, s nem hallgathatok,
A bűn füstje elfödte a napot.
A túlsó partra láttam, a sötét fény
Igézetébe, hol a láng lobogva
Kel és elalszik, Sátán csipkebokra.
A világ messze van már, iszonyú
Ólomhangon vonít a háború.
A parázs bűn perzsel mindent ma itt:
Zsidót, keresztényt, európait.
A házak ajtaját vérrel jelölték,
Akiben hinni érdemes, megölték,
Amiért élni érdemes, gyalázat.
Ágyadban a dög, bűzös barlang a házad,
Pecérek kezén a hivők s a hit is.
Megnyíltak kapuid, Apokalipszis,
A vérvád vijjog a világ felett.
Aki ma csókol, holnap eltemet,
Akit ma ölelek, holnap halott,
Reggel elad, ki este ringatott.
A világ végén ülök, Babilon
Partjain, már a halált hallgatom.
Az ég, a föld, a víz mind zengenek,
Gyászoljon jól, ki világot temet,
Sirasson jól, aki mindent sirat,
Amit ma toll ír, mind sírfelirat.