Silvia, tudsz-e földi
korodra, mikor kacagó s tünékeny
szemed szépségben égett,
emlékezni még, halandó idődre?
hogy álltál küszöbén az ifjuságnak
vidáman és tünődve?
Hogy zengtek a nyugalmas
szobák s a kerti útak
örökös énekedtől,
amint női munkádban elmerülve,
titkos mosolyban ülve
ködös jövődnek képeit himezted!
S lengtek a május illatai, s könnyü
napjaid lengve múltak.
S én a hiú tanúlást
s megizzadt könyveim elhagyva gyakran,
melyeknek ifjuságom
s ennenmagam jórészét odaadtam,
az apai ház erkélyén figyeltem
hangod lejtését és kezednek árnyát,
amely föl és le járt, járt
a fáradságos vásznakon serényen.
S fölnéztem az egekre
s le az arany utakra
s messze, tenger vizére, hegy csucsára:
és nincs emberi nyelv, hogy
érzésem elrebegje.
Ó Silviám! reménység
szólt mindenből és biztató ígéret.
A sors, a földi élet
szépen tudott hazudni.
Ha rádgondolok, most is nagy keservet
érzek mint szörnyű terhet
szivemen végigzugni,
és megsiratom hogy e földön éltem.
Ó Természet! miért nem,
miért is nem adod meg
soha, amit igérsz, s magzatjaidnak
hitét miért csalod meg?
A tél a füvet el nem száritotta,
s már egy nem sejtett betegség legyőzött,
s elvesztél, gyönge lányka. Még ki sem nyílt
friss éveid virága.
Még nem hatott szivedre
ha sötét hajad dicsérték vagy édes
durcás szemed. Társnőid nem susogták
füledbe, mint egymás fülébe szokták,
szerelmük ünnepeste.
S korán, ahogy te haltál,
halt el reményem is. A sors az én bús
életemnek sem adta
a teljes ifjuságot.
Ó jaj, be messze tüntél,
elszállott éveimnek drága társa,
én siratott reményem!
Ez hát az a világ? ez
a szerelem, az öröm, és a munka,
amelyről annyit beszéltél te nékem?
Ez a sors vár bús emberi fajunkra?
Megjelent a Valóság,
s te elszédültél és egy messze sírra,
egy messze sírra s a hideg halálra
mutattál ujjaiddal.
/Ford.: Babits Mihály/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése