Itt, a szőlőhegy oldalában, egy nagy tábla vadvirág van. Két évvel ezelőtt nyári táborozáson levő diákok megforgatták itt a földet, ahogy az új szőlőtelepítés előtt szokás. Ám a gazdaság nem találta szakszerűnek a munkát és nem telepítette be. A területet birtokukba vették a virágok.
A virágok természetük szerint útszélen, szántókon, legelőkön, köves domboldalban vagy erdőn élnek. És általában tiszteletben tartják egymás életterét. De ez a mélyen megmunkált és parlagon hagyott földdarab olyan a virágok számára, mint az Ígéret Földje.
Szelek szárnyán, madarak csőrében, rókák, nyulak bundájába kapaszkodva honfoglalásra indultak a virágmagvak. Gyökerek törtettek a föld alatt.
A virágok színeinek olyan orgiája keletkezett itt, hogy nemcsak az idegen turisták, de még a helybeliek is megcsodálják. Az alant zakatoló vonatok ablakában összezsúfolódnak és ámuldoznak az utasok. A gépkocsik meginognak az országúton, lassítanak, néha meg is állnak. Lehorgonyoznak a vitorlások a tó vízén, és távcsővel figyelik a pompás látványt.
A gazdaság azért is halogatja a telepítést, mert ehhez a területhez tulajdonképpen nincsen út. Nem nevezhető útnak az a lezúduló vizek nyomán kőgörgeteggé változott horhos, amely ide vezet.
Ám a lovaknak időnként fel kell ide jönni. És feljönnek, mert csattog a hátukon a könyörtelen ostor. Lucskosak lesznek a verejtéktől, és véres lesz a bokájuk. És feljönnek a szerelmesek is, mert űzi őket a könyörtelen vágy. Bokájukat felvérzi az éles kő, és barna testükön csillog a verejték, mert rendszerint a vízpartról jönnek, mezítelen háttal.
A virágtenger közepén egy óriási kőtömb áll. Azaz csak állt. Néhány száz éve vagy tízezer éve gördült le a hegy sziklás koronájáról, nem lehet tudni. A szőlőtermelők kikerülgették, hozzá sem fogott senki az elmozdításához egészen az elmúlt napokig.
A szerelmesek rendszerint egymás kezét fogva jöttek a horhosban, ahol megült a forróság. Nem esett szó közöttük arról, hogy miért jönnek. A férfi úgy tett, mintha abban a hitben volna, hogy a nő a virágok színéért követi, s még tán, hogy megmásszák a rettentő nagy követ, széttekintsenek a virágözön felett, a kitárulkozó, bűbájos tájon. A nő úgy tett, mintha valóban azért követné a kegyetlen úton, és azért hagyná jajszó nélkül felvérezni a lábát.
A kőóriásig még olyan széles tiport út vezetett a virágok között, hogy szorosan ketten elfértek egymás mellett. De innentől csak keskeny gyalogutak sugároztak szét a szélrózsa minden irányába, melyeken csak egymás után haladhattak, és távolabb-közelebb, egy-két forduló után, legyűrt, alélt virágokból vetett ágyakban végződtek ezek a labirintusok. És körülvette az érkezőket bódító illat. Ezekben a napokban leginkább a vadbükkönyfélék kábító illata.
És már állva is elnyelte őket a virágtenger. A jól fellazított talajban a gyökerek vidáman fúródtak a mélybe, és ehhez képest a szárak szokatlan magasságba nőttek. Itt minden virág túlteng önmagán. A szagosbükköny, a cigányzab, a vadborsó egymásba kapaszkodva tornyosultak, s versenyre keltek, hogy szirmaikat a napra tárhassák. A katángkóró itt valóságos kis fává nőtt, hogy messze mutassa rövid életű virágait, ugyanúgy a zsálya. Ahol egy sárga virágú ökörfarkkóró vagy lósóska emelkedett magasba, ott a kúszónövényeknek egész függönyét tartotta. Mindenáron uralni akarta a terepet erőteljes törzsével s pompás virágaival a boszorkányfű. Minden résen kikukkantott a szurokfű. Áttörte magát az őserdei burjánzáson a bogáncs, és ostoba, tüskés fején hetykén viselte a püspökkalapot. Kis napraforgókká nőttek a margitvirágok, s nehéz illatot árasztott a pipitérek mindenféle fajtája. A megkergült pipacsok nem akarták abbahagyni virágzásukat, holott már idejük rég lejárt.
Harangvirágok hajoltak a szerelmesekre, és hátuk alatt nadragulya pattant. Repdestek felettük a bakszakáll fehér ejtőernyői.
A helybeliek közül egy ember volt, aki mostanában ezt a területet szemmel tartotta. Nem a virágok miatt, nem is a szerelmesekre figyelt, hisz tudvalevő, milyen hontalanok a fiatal szerelmesek, s ott keresnek maguknak fészket, ahol tudnak...
Bizonyos Tűzoltó Ferencnek hívták ezt az embert. Korára nézve hatvanéves volt, foglalkozására nézve pedig nyugalomba vonult kőbányász. Azok közül is riccer, aki negyven évig pattogtatta a köveket, és csodálatosan ismerte a bazalt természetét. A nagy kőtömb kötötte le a figyelmét, amelyet egyébként a környéken emlékezet óta bikának neveztek. Minden valószínűség szerint páratlan nagyságát tisztelték ezzel a csillagzatnak kijáró névvel.
Zömök emberke volt ez a Tűzoltó Ferenc. Kissé hajlott térdekkel, mely az ilyen munkában töltött évtizedek után érthető, ám széles mellkassal s kemény izmokkal, melyek gyötrődtek a kénytelen pihenéstől. Álmatlan éjszakái voltak, és egy ilyen álmatlan éjszakán határozta el, hogy felbontja a bikát.
Hogy miért is hatátozta el? A legtöbb emberben megvan rá a hajlam, hogy valamiképpen megörökítse a nevét. Ő mérhetetlen sok kockakövet faragott ki életében, templomok épültek abból, utak, hidak, pinceboltozatok számtalan mennyiségben. De őrzi-e egy is a nevét? Egy sem. Ám ha eltűnteti a virágos mező közeléből a bikát, mely sok száz éve áll ott, vagy tán tízezer éve, akkor nemzedékek emlegetik. Persze, ez sem az örökkévalóság. De kinek a neve él az örökkévalóságig?
Meg lehetett volna ezt a követ fúrni és felrobbantani, de Tűzoltó Ferenc, most már érthetjük, nem ezt akarta.
Az első nap csak egy súlyos kalapáccsal ment fel a szerelmesek tiporta úton. Elkezdte kalapálni a kőtömböt. Hosszú órákon át kopogtatta és fülelt. Bizonyosra vette, hogy ez a kőszörny, mely századok óta vagy tízezer éve áll itt, fagynak, napsütésnek kitéve, nem lehet egészen ép, akkor sem, ha a füle azt mutatja.
Több ízben leült cigarettázni, várt, gondolataiba merült, nem sürgette senki. Aztán újra kocogtatni kezdett. Nem sajnálta a délelőttjét. Ez a szőlő érésének csendes korszaka volt, a permetezések, kapálások, hajnali porozások heves ideje elmúlt. A nyugdíjas, ha akarna, sem találna már ilyenkor munkát.
Dél felé járt az idő, amikor úgy érezte, megbizonyosodott róla, hol van a kő sebezhető része...Ekkor a kalapács élével egy nem egészen egyenes vonalat vágott a szikla hegy felől eső oldalába, a tetejétől az aljáig. Ezt a vonalat akár krétával is meghúzhatta volna, ha lett volna a zsebében, mert ez még csak jelzése volt annak a helynek, ahol a munkát meg kellett kezdeni. Örült, hogy a vonal a hátsó oldalra esett éppen. Itt árnyékosabb helyen és kényelmesebben dolgozhat. Nem kiabál fel mindenki, aki a tábla alatt elhalad, hogy mit csinál, miért csinálja, ki bízta meg evvel a munkával. Mert még bolondnak tartanák, ha megmondaná, hogy nem ad érte senki még egy üveg bort sem. Ide legfeljebb az idegenek kíváncsiskodnak el.
Másnap reggel egy zsákban tucatnyi jó pofás vaséket hozott, egy közepes nagyságú maszlit, egy spiccvasat és egy hatalmas, somfa nyelű bunkót. No meg néhány vésőt is.
Az első dolga az volt, hogy az ékeknek helyet csináljon. Lyukat vágni a bazaltkőbe nem kis munka. Egy, aki forgatja a gerezdes vasat, egy meg, aki üti a bunkóval. Tűzoltó Ferenc azonban egymaga dolgozott. Baljában a vas, jobbjában a nehéz maszli. A bunkóval nem lehet egy kézzel dolgozni. Így aztán nem is haladt valami gyorsan a munka. Két nap tartott, csak amíg az ékeket el tudta helyezni a kijelölt vonal mentén. De nem is sietett, mert nem kapkod az ember, ha az utókornak dolgozik. Különben sem akármilyen munka ez. Képzeljük el! Olyan rést vágni a világon fellelhető kövek egyik legmélyebbikébe, hogy abból a vasék ne ugorjon ki, ha elkezdjük kalapálni.
Azt hihetnők, hogy a kőnek ez a nagy kongatása elriasztotta a szerelmespárokat. Egyáltalán nem ez történt. Sőt még jobban felhívta a figyelmet a virágerdőre.
Mikor kalapálni kezdte az ékeket, egyre többen gyűltek össze a hegyoldal rejtett zugait kereső párok közül. Ő valamennyit a háta mögé itányította. ott is csak ék alakban helyezkedhettek el, hogy biztonságban legyenek az elpattanó szilánkoktól és az esetleg kiugró ékektől. Tűzoltó ezeknek a röppályáját már jól ismerte. Ahogy nőtt a csoport, mind nagyobb darabokat tiportak le a virágokból. Senki sem akarta hinni, hogy e zömök kis ékek egyszer elhasítják az óriási kőtömböt. Voltak, akik türelmetlenné váltak és elkószáltak, új utakat vágva a sűrűben, és ettől a középponttól távolabb keletkeztek heverőhelyek.
Egyenként az ékek mind megszorultak. Már nem kellett tartani tőle, hogy kiröppennek. A kő bevette őket. Tűzoltó ezt jó jelnek találta, a számítása nem csalt.
Levette az ingét, és mezítelen felsőtesttel látott munkához. Verte az ékeket a bunkóval sorban, ahogy csak bírta. Verejtékezett, és a lehajló nap fényében csillogott a bőre. A sikerében már bizonyos volt, de arról mindinkább meg kellett bizonyosodnia, hogy ezen a napon nem adja meg magát a kő. Az erejéből már nem futja annyi, hogy ehhez elég legyen. Ahogy ment le a nap, úgy fogyatkoztak mellőle a párok. Mire a félhomály miatt abba kellett hagynia a munkát - mert félni kezdett, hogy ütései nem találnak pontosan -, valamennyi nézőjét elnyelte a virágok dzsungele.
- Te - szólt a nő -, el tudod képzelni, hogy azok a kis ékek széthasítják a követ?
- Hagyd ezt a buta követ most - felelt bosszúsan a férfi, akinek arcát gyengéd kezek továbbtolták.
Ám a nő nem hagyta abba. Összekulcsolta a kezét a tarkója alatt. Hegyes könyöke mint kemény szarv meredt a férfi homlokának.
- Mindig úgy hallottam, hogy az akarat mindent legyőz, és el is hiszem, hogy ez az ember legyőzi a bikát.
- Miféle bikát?
- Nem hallottad, hogy úgy nevezik?
- Milyen hülye név! És micsoda hülyeség, hogy ez a vén szivar most el akarja hasítani.
- Évszázadokig nem jutott eszébe senkinek, hogy elhasítsa.
A férfi fölébe hajolt a nőnek, de a hegyes könyökök összezárultak az arca előtt.
- Ha! Figyeld csak! Nem kalapál többé. Biztosan szétrepedt.
Megigazította a szoknyáját, és fölkelt a virágágyról.
- Gyere nézzük meg!
- Ne őrülj meg, ha szétrepedt volna, hallottuk volna a robaját.
- Egyáltalán nem biztos, hogy nagy robajjal jár egy kő kettéválasztása. Gyere.
Hátranyújtotta a kezét, és vonszolta maga után a férfit.
Más nők is akadtak, akik türelmetlenné váltak, mikor a kongatás abbamaradt. Ez aztán megszakította a vágyak felfokozódásának ütemét, még mielőtt azok hevessége elsöpört volna minden gátló tényezőt, gonddal, aggodalommal, lelkifurdalással együtt. Tudvalevő, hogy a nők ilyenkor minden szalmaszálba kapaszkodnak az elmerülés előtt.
Még mielőtt besötétedett volna, megint többen összegyűltek a bikának nevezett kő előtt. És láthatták az asszonyok, hogy a kő nem esett szét.
Akadt egy férfi, aki így szólt:
- Ezt ugyan szét nem repíti ezekkel az ékekkel a keserves életben. - Azzal belerúgott az alsó ékbe, abban a hitben, hogy az majd kiugrik a kőből. Az ék azonban meg se moccant, sőt alaposan megütötte benne a lábát. Dühében felkapott egy jókora kődarabot, és megpróbálta kiverni az éket, csakhogy ez sem sikerült. Káromkodott és földhöz vágta a követ, a nők pedig nevettek.
A bika másnap déltájban adta meg magát.
Minden nagyobb robaj nélkül vált ketté, de jónéhányan tanúi voltak a jelenetnek. Nagy hőség volt, és fürdőruhában várakoztak ott. Tűzoltó Ferenc bejelentette, hogy a pillanat elkövetkezik, bár laikusok számára a kő semmi jelét nem adta ennek előre. A nők azonban bíztak az idős férfiban, és nem voltak hajlandók továbbmenni, míg az esemény be nem következett.
Annyi volt csak az egész, hogy a tömb egyik fele megbillent. Felül egy arasznyira, alul pedig egy tenyérnyire elvált a másik darabtól. Az ékek pedig csörögve kihullottak.
Nagy öröm lett úrrá a jelenlevőkön. Különösen a nőkön. Gyermekes öröm. Volt, aki sikongatott örömében. Elképzelhető volt, hogy ha valaki elkezd egy dobot verni, hát körültáncolják. Ám csak annyi történt, hogy mikor megbizonyosodtak felőle, hogy többé nem mozdul, felmásztak rá, és mezítelen karjukat benyújtották a résbe. Végigtapogatták az újonnan keletkezett, finom szemcsés felületet.
- Ez a kő igazi színe - mondta Tűzoltó, homlokát törölgetve. Ez a szín nagyban különbözött a külső felület megvénült szürkeségétől.
Csodálatos acélkék volt, mint valami finom penge, mint a tó tükre ilyen heves nyári napsütésben.
Mikor leszálltak a kőről az asszonyok, a férfiak vállát, behajlított térdét használták lépcsőnek, de a tenyerek hiába csúsztak végig a testükön, azt észre sem vették, a kő színét dicsérték, és arról beszéltek, hogy borzong a hátuk, amint az új felületet végigsimítják.
Tűzoltó Ferenc maga is felmászott a kettéhasított bikára. Belelesett a résbe, és az arca felderült. Hajszálvékony, alig észrevehető repedést fedezett fel mindkét új felületen. Pontosan szemben egymással. Ezeknek a repedéseknek átellenében ismét végigkopogtatta a követ, majd vonalat vésett bele. Tudta, hogy most már sokkal könnyebb dolga lesz. De annál inkább elmerült munkájában. Észre sem vette, hogy nézői eltűntek. Lent a horhosban haladtak már azok, és számára szokatlan dalt énekeltek.
"Fel torreádor, öld meg a bikát!"
Másnap már négy darabban volt a kő. Azután hozzálátott a felaprításához. Lapos szeleteket vágott: ezekkel aztán már egész könnyedén bánt. Mázsás daraboknak egyik felét végigkocogtatta a maszli élével, aztán egy erős karó segítségével átfordította, a másik felére bunkóval rávágott egy hatalmasat, és szépen kettévált, ahol akarta. Ha már hozzákezdett, hát alapos munkát végzett, szép, sarkos köveket formált, s depóba rakta. Ismét sok csodálója lett, mert úgy bánt a kővel, mint tapasztalt hentes az állat húsával. Ámde véletlenül úgy alakult, hogy mikor az utolsó, több mázsás darabhoz hozzálátott, egyedül volt a letiport tisztáson.
És hogyan történt, hogy sem, mikor a lejtő felé néző oldalán egy éket akart beverni, a kő megbillent, elvesztette egyensúlyát. Ő azonban nem ugrott el a kő elől, hanem villámgyors mozdulattal a hátát vetette neki. A hátát vetette neki, abban a hitben, hogy talán oldalra tudja csúsztatni. Mert ha megindul, mi történik? Ha egy akkora kő megindul a hegyoldalon lefelé, ha egyszer teljesen átbillen, akkor már nincs előtte többé akadály, akkor már nincs erő, mely feltartóztathassa. Pereg, gurul, dobálódik, felrepül és újra lezuhan. Beleront, mint egy felbőszült vadállat, éppen abba a horhosba, amelyen a szerelmesek szoktak jönni. Embereket zúzhat össze. A vízmosás kiálló, kopasz kövein új lendületet kap. Kidönti a keresztút korlátját. Százszámra tiporja el a szőlőtőkéket. A postaúton autókat zúzhat szét, beszakítja a csárda üvegfalát, porrá zúzza a cigányok zeneszerszámait, vagy elsodorja az asztalt az ebédlő vendégek elől. Tömegszerencsétlenséget okozhat. Irtózatos pusztítást.
És akkor Tűzoltó Ferencet nem úgy emlegeti az utókor, mint a bika legyőzőjét, hanrem mint a hegy szörnyetegét, és nemzedékek átka száll poraira.
Mindez átvillant sorra az agyán, míg kidülledt szemmel, a végsőkig megfeszült izmokkal tartotta a hátán a képtelen terhet. Persze nem tarthatta volna, ha teljes súlyával rajta fekszik. De nem. Éppen csak billenőben volt, mikor hátát elébe vetette. Ám nyilvánvalóan süllyedt a föld az éle alatt. Még néhány centimétert süllyed, és akkor nincs olyan erős ember, aki feltartóztassa. A szerncsétlen ember ezt tudta, és mégsem ugrott félre az útjából. Most már élet vagy halál... Végső kétségbeesésében kiáltás tör fel a torkából:
- Emberek!...
Nem kiáltott hiába. Néhány másodperc múlva rohanva jöttek a segítségére. Elől az asszonyok. Amint meglátták eltorzult arcát, sikoltottak. Meg akarta magyarázni nekik, hogy támasszák alá a követ, de hang nem jött ki többé a torkán. Mégis kitalálták a nők. A férfiakat odaállították melléje, hogy segítsenek tartani a rettenetes súlyt, ők pedig kőszilánkokat szedtek, melyből akadt ott akkor már bőven, s mintha ezzel foglalkoztak volna mindig életükben, a kalapáccsal aláékelték a tömböt. Aztán görgettek oda még egy faragott követ, egész kis falat raktak a nagy tömb aljába. S mire Tűzoltó Ferenc összeroskadt, már szilárdan állt a helyén.
Mert összeroskadt.
És akkor, mintha más férfi nem is lenne a világon, az asszonyok ölbe vették, a magas szárú virágok árnyékába fektették. Kibontották az ingét, a szívét kezdték simogatni. Egyikük vízért szaladt, mások a retiküljüket hozták. Kölnivizet, illatos kenőcsöket szedtek elő. Egy az ölébe vette a fejét. A homlokát, a nyakát, a mellét dörzsölgették. Valósággal illatárban úszott az ájult Tűzoltó Ferenc. Mikor megérkezett a víz, belemártották kendőjüket, vizes ruhát raktak a szívére, a halántékára, a csuklójára.
Lélegzett. Egyre határozottabban észrevehető volt, hogy emelkedik a melle. Mikor a szemét felnyitotta, még jobban fellelkesültek. Voltak, akik olajat öntöttek a tenyerükbe, úgy simogatták a bőrét. A mellén, a karján izmait gyűrték. Sovány volt a test, de kemény inak csúszkáltak a tenyerük alatt.
Sokszínű virágok, pompázó, szép nők s erős illatok vették körül Tűzoltó Ferencet, mikor feltámadt. Ing akkor már nem volt rajta. Lágy karok fogták körül, hogy újta el ne dőljön.
Hasonlított ez az egész máris a megdicsőüléshez.
