Katicában volt egy beszédes, hizelgő,
szorgalmas kis kendermagos tyukocskája. A kis kendermagost azért hivta Katica
anyukája szorgalmasnak, mert mindennap tojt egy-egy friss tojást. Ő valóban
bátran dudolhatta a legszebb tyuk-dalt:
Kot-kot,
kotkodács,
Mindennapra egy tojás!
Mindennapra egy tojás!
De ez a kendermagos ugy szerette a csöppöcske Katicát, hogy
sose ment ki a kert alá kapirgálni a többi tyukkal: bent sétált az udvaron:
mindig Katicát kisérgette, vele játszadozott, hol vállára szállt, hol ölébe
ült. Bement vele a konyhába is. Be még a tiszta szobába is.
A kis kendermagos igy aztán megfigyelte, hogy minden reggel
anyuka az ő tojáskáját hozta be a tojóból s azt főzte meg forró vizben,
feltörte, beleöntötte egy kis pohárkába s Katicával megetette.
-
Jó a tojás, Katica?
-
Bizony jó, Tyukocska.
Igy
ment ez hosszu ideig. Addig míg a kis kendermagos meg nem okosodott. Igy
gondolkozott:
-
Hm. Ha olyan jó ez az én tojásom, miért nem
eszem azt meg én magam? Megeszem. Meg bizony. Majd még másnak tojogatok olyan
szorgalmasan.
S
másnap reggel, amikor a tojóban megtojt a kis kendermagos, hegyes csőrével
feltörte a friss tojást s ki is itta a tojás héjából egy cseppig a tojás
sárgáját is, fehérjét is.
Anyuka
hogy összecsapta a kezét, mikor a tojóban csak az üres tojáshéjat találta meg
Igy volt ez másnap is, harmadnap is, tizszer is egymásután.
-
No megállj, adta kendermagos tyukocskája! Hát
azt gondolod, hogy majd olyan tyukot etetek én, aki magának tojik? Hogy is ne!
S mi
történt?
Hát
csak az, hogy a legközelebbi vasárnapon tyukhuslevest főzött anyuka
csigatésztával.
Igy
járt a kis kendermagos. Kár volt neki ugy megokosodni!
