2015. február 25., szerda

Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom


Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék én egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, borszínű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikító,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna, és kék is, de halvány
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égőpirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék,
kékkel húgomnak, anyának arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.

Kosztolányi Dezső: Ó, hányszor látlak mégis benneteket



Ó, hányszor látlak mégis benneteket,
kis testvérkéim, rongyos gyermekek.
Deres kertemben, ablakom alatt,
ott lázadoztok ti, ijesztve, némán
kékzubbonyos, halálra-szánt csapat,
a hóba, ködbe, fenyvesek árnyékán.
A pici kőműves mily csatakos,
milyen fakó a pöttöm lakatos,
az ács fia, mint Jézus, oly csodás,
pörölyt emel a kicsike kovács,
sír a bognár, az asztalos fia,
egész, egész gyermek-ármádia.
Apámat hívnám, de ő alszik mélyen,
a messzeség zenél a messze éjen.
És nézem őket és siratom őket
az éjjeli, makrancos zendülőket.
Harcolva árnnyal és meleg szobával,
nyitott szemmel velük szövetkezem,
és ablakon és véren-sorson által
őnékik nyújtom úri, kis kezem.


József Attila: Szeretném,


Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa:
s hogy testemből jóllakhatna
minden éhező kisgyermek
árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék
s minden egyes árva gyermek,
ha keserű könnye pereg
felkeresné s könnyeivel
öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,
mi ha majd egykor kiszárad
és a télapó kivágat,
lángjaival felszárítná
könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,
volna öröm a földön és
sehol semmi bú, szenvedés
s a mosolygó fejeket nem

bántaná az elköltözés.

Arany János: Szibinyáni Jank


Ritka vendég Rácországban
Zsigmond, a király, a császár:
jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
hét egész nap látja dúsan,
becsülettel, emberséggel:
nem felejti, ki a gazda,
s nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
tartja ébren a földházat,
majd ujudvar, öklelés áll, -
hangos erdőn nagy vadászat:
száz tülök szól, hajt az eb s pór,
nyomja össze a vad berket,
szorul a rés, a lovag lés,
íja pendül, ménje kerget.

Áll a hajsza, vége-hossza
nincs vetélgő hetyke dicsnek:
„Magyar a magyar” Zsigmondnak,
„Szerb a szerb” Lazárevicsnek:
„Ámbár – mond ez – udvaromnál
van egy apród, csak parányi:
az magyar lesz!...Erdély szülte,
neve Janko Szibinyáni.”

„Hallod-e, Jánk”…! Ím azonban
zörmöl a gaz, reng a sűrü:
nagy csikasz vad ugrik föl, de
visszaperdül, mint a gyűrü –
„Hallod-e, Jánk! ím királyod
szeme látja – s ez jutalma,
hogy te nékem azt a farkast
megkeríted élve, halva.”

Rövid a szó – gyorsan hangzó
kisérője büszke jelnek:
de sokallja, meg se hallja,
már nyomúl a hősi gyermek.
Hol királya, még a tájra
szeme egyszer visszalobban,
s a vad állat meg sem állhat:
mind szoritja, űzi jobban.

S majd a róna sorompója
nyílik, amint hajtja ménjén,
majd eltűnnek a sürűnek
lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll – paripája
fel s alá nyerít gazdátlan:
szóla Zsigmond: kár volt, mégis!...
Szól a vajda: semmi! bátran!

Jank azonban mind nyomon van:
le, a völgynek, fel, a hegyre,
vadcsapáson, vízomláson
veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
foga csattog, szája résnyi,
majd, mint vert eb, kit hevertebb
ostor üldöz, szűköl és nyí.

Már az állat piheg, fárad,
nem az ifju, noha gyermek:
martalékát addig űzi,
míg ledobban, s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
rabul vonja, szégyenszemre:
szól a vajda: ez nem első!
Szóla Zsigmond: „Istenemre!...

„Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
visszakérem. Te kegyelmed
ebben most már kedvem töltse.”
Nem oly hangon volt ez mondva,
hogy sokáig, vagy hiába…
Így került Jank, Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra:
másszor is még, többször is még
járt vadászni farkasokra:
Mint védője a keresztnek,
megrontója büszke tarnak,
idegen nép hőse is lett
derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
guzlicájok hangja mellett:
ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
neve, híre általános:
mert hisz él még…él örökké

a dicső Hunyadi János.

Fekete István: Nyárfa


Rétaljában áll a berekszélen,
utat mutat nyáron és télen.
Reszket bár szellő sem rebben,
ősszel a varjú károg róla,
nyáron kis vércsék ringatója,
altatja őket az estben.

Kelő nap rajta reggel lobban,
éjjel Dávidot lesi a holdban,
aki szomorún hegedül.
Rajta kiált a sárgarigó,
huncut, huncut, huncut a bíró!
Mintha ő tudná egyedül...

A nyújtófának ő a fája,
viharban sose menj alája,
az Isten-nyila szereti.
A cigány teknőnek faragja,
rajkóját benne ringatja,
s malacát belőle eteti.

Szellős állványok pallófája,
kubikosoknak talicskája,
kis szék is belőle készül:
a felhők magas csúcsán ülnek,
ágán a szelek hegedülnek,
nincs ünnep nyárfagally nélkül.

Télben a kedves őszt siratja,
ősszel a nyarat takargatja,
tavasszal a nyarat várja...
Nyári tüzekben nyárfa lobban,
üreg szíve csak nyárban dobban.
A nyárfa: a nyárnak a fája.

/Forrás: Fekete I., Tarka rét/

Falu Tamás: A szél tovább lapoz


Az ablak nyitva. Szellőztetnek.
A lakó messze ment.
Sötét szobát ástak már néki
A föld ölébe lent.
Egy sétapálca a sarokban,
Rajta rideg közöny.
A fogason szürke kalap lóg,
S a messzibe köszön.

Az asztalon nyitott regény vár,
Ahogy letette még,
A közepéig olvasta csak
A bánatos mesét,
Könnycseppje is csöppent a könyvre,
De már fölszáradott,
S ujjának langyos helye kihült,
Hol fogta a lapot.

Az ablak nyitva. Szellőztetnek.
Oly forró kint a dél.
Új lakó jöhet már holnap,
Ki ifjan vígan él.
A fal rózsaszín mintáiban
Bús emlék hervadoz.
S az asztalon felejtett könyvben
A szél tovább lapoz.


/Forrás: Falu Tamás: Vidéki állomások, 1926/

Pósa Lajos: A furfangos csizmadia


Hajdanában, danában,
Mátyás király korában,
Élt egy varga valahol,
A jó isten tudja: hol?
Azaz mégis Óbudán -
Igy beszéli krónikám.

Szegény volt az istenadta!
Tengett-lengett napról-napra.
Rosszul ment a mestersége...
Egyre sirt a felesége,
Hogy mi is lesz már belőlük,
Alig van a betevőjük!
Rongyoskodnak, nyomorognak...
Vessen véget a dolognak:
A királyhoz menjen el már,
Hiszen oda sok szegény jár.
Mondja el majd neki nyiltan:
Állapotuk hogy van, mint van.
S kérje meg a fejedelmet:
Adjon egy kis segedelmet.

Nos tehát a szőnyegen
Forgó majszt'ram eltökélte,
Bármi lesz a dolog vége:
A királyhoz fölmegyen.
Ajándékba varrt is mindjárt
A királynak egy pár csizmát.
A kezébe fogta szépen
S utnak indult hevenyében.
Föl is jutott nagysokára
A királyi palotába.

Ajtónálló rákiált:
"Kit keres kend?" - "A királyt!"
Válaszolt a csizmadia -
S ügyét-baját,
Állapotját
Elő kellett ott adnia.

Csalfa volt az ajtónálló:
Szegényeket  b o r o t v á l ó.
Pedzeni is kezdte mingyárt
A dolognak csinja-binját.
Elbeszélte: mily  "s z o k á s"  van
A királyi palotában:
Ajtónállót jutalmazni,
A jutalma ennyi... annyi...
No de érte meg is szolgál,
Mindig ott áll az ajtónál,
(S be nem ereszt senkit ingyen),
Nyugodalma soha sincsen.

S hogy a dolgot jól megértse:
Emberünktől nagy szerényen
"A j t ó n y i t á s   d i j a k é p e n"
Az ajándék felét kérte.

Csizmadiánk nagyot nézett,
Megértette az egészet.
És az eszét fölcsavarva
Támadt egy jó,
Messzevágó,
Aranyos szép gondolatja.
S egy szó nélkül, alku nélkül,
"M e g é r d e m l e t t   o s z t á l y r é s z ü l"
Megigérte... hogy bejusson
A királyhoz bármi jusson.

Ment előre  m o s o l y o g v a,
Hát megint egy őr fogadta:
A második ajtó őre
Állt előtte.
S ezzel is csak épen igy járt:
Példálózni kezdett mingyárt.
Mig kibökte utoljára,
Hogy ő neki mi az ára,
Nem sokat kért a szegény, csak
Ép felét az ajándéknak.

Csizmadiánk nem sokalta -
Hisz neki is  "j u t   m é g   b ő v e n !"
Azért szépen, illendően
Megigérte, elfogadta,
Csakhogy végre, bármi áron,
A királylyal szemben álljon.

Meg is történt nyomban, tüstént -
És beszélt a varga ekként:
"Isten áldja, jó királyom!
Tiszta szivből azt kivánom.
Áldott legyen lelke, teste...
Ajándékom meg ne vesse."

Szép szavai jól hatának,
Megtetszettek a királynak.
Leültette karosszékre,
Beszélgetett soká véle.
Ajándékát elfogadta,
Nézegette, próbálgatta.

Mátyás király végre felkelt,
Szólitá az udvarmestert.
És meghagyá, hogy azonnal
Ott teremjen száz aranynyal.
Ott is termett nemsokára
Száz aranynyal... de hiába!
Csizmadiánk nem vevé el,
Hanem igy szólt furcsa észszel:
"Jó királyom, fejedelmem!
Nagy kegyelmét nem érdemlem.
Hanem, hogyha meg nem bántom,
Van nekem egy kivánságom:
Holtomig én megelégszem,
Ha száz botot adat nékem."

"Száz botot száz arany helyett?!"
Szólt a király és nevetett.
Azután meg ámult-bámult,
És gondolta: no ez  c s á b u l t!
Hanem azért megkérdezte:
Mi öröme telik benne?
Csizmadiánk állitotta:
Szüksége van a száz botra.
Jó lesz az a száz bot neki,
Száz aranynál jobb szereti.

Látta Mátyás,
Hogy nincs tőle szabadulás,
Nevetősen, sietősen
Elrendelte: vágjanak hát
Száz botot, száz mogyorófát
A budai nagy erdőben.
De a majszt'ram közbeszóla:
Nem kell neki mogyorófa!
Száz bot neki olyan jó csak,
Mint a minőt adni szoktak
Gazfiaknak a deresen...
Ilyet kér ő egyenesen.

Mátyás király nézett rája,
Elállott a szeme-szája.
Több szót nem is vesztegetve
Testőreit berendelte.
És a két legmarkosabbnak,
Vállasabbnak, zordonabbnak
Meghagyta, hogy fizessék ki:
Adjanak száz botot néki.

Tetszett a csizmadiának,
Hogy sikere lett szavának.
Repesett a szive-lelke,
Kalapácsolt, ugrált benne.
S annak rendjén,
Megköszönvén
A királynak nagy kegyelmét,
Ment ki gyorsan...
A két testőr persze nyomban
Ott követte őkigyelmét.

Kint az első ajtónálló,
Ajándékra várva-váró,
Követelte a felét,
Varga vigan igy beszélt:

"Gyere, gyere, gyer koma,
Lesz ma itt nagy lakoma!
A   f i z e t ő   h i v a t a l b a n
Megkapod, csak gyere gyorsan!"

A második ajtónállót,
Ajándékra várva-várót,
Szinte híta ékesen,
Mint a méz, oly édesen:

Gyere, gyere, gyer koma,
Lesz ma itt nagy lakoma!
A   f i z e t ő   h i v a t a l b a n
Megkapod, csak gyere gyorsan!"

Nem is kell tán elmondanom:
A testőrök kifizették
Kinek-kinek  "f e l e r é s z é t" ...
Volt mulatság, lakodalom!

A királynak elbeszélték
A dolognak mibenlétét,
S ugy nevette ezt a dolgot,
Hogy belé a könnye omlott.

De a majszt'ram e tréfáért
Meg is kapta a magáét.
Kapott annyi aranyat:
A zsebe majd leszakadt.

Mikor aztán haza ért,
Mind kirakta a sok pénzt.
Megszámolni alig birta,
Neje bámult, mint a birka,
S térdre estek... ugy imádták

A magyarok nagy királyát.
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5