Reviczky Gyula: Magány (1885.)

Nevedet még alig gagyogtam,

Mégis már jól ismertelek.

Nap fényiben, sötét sarokban

Borongó árnyad reszketett.

Te vettél át, midőn születtem,

Kis bölcsőmet te ringatád.
Bús dajkadal gyanánt fülemben

Zsong most is: nincs apád, anyád!

Azóta részvétlen világban,

Magány! Karöltve jársz velem.

Bolygok, mindig sötétben, árnyban;

Szülőföldem' sem ismerem.
Bú télidőn családi fészek

Védő melegje nem fogadt;

Anyai csók, epedtem érted,

S leltem közömbös arcokat!

Más gyermek anyaölbe fogva

Csitúl el, hogyha könnyezik!
Az én szemem sivár homokra

Hullatta forró gyöngyeit.

Nőttem s velem nőtt, mintha árnyam

Lett volna, a sötét magány.

Egy sírra hullt, hogy azt se láttam;

Abban feküdt szegény anyám!

Tavasz nevetgélt;újra éledt

Virág a földön, lomb a fán;

S kit izzó vágyak perzselének,

Szomjam' csak én nem olthatám.

A féreg is meglelte párját,

Virág ölén szeretkezett;
Én akkor voltam a legárvább,

Kit senki, senki sem szeret.

Lihegtem, boldogság, utánad,

De hajh, nem leltelek sehol!

Csak azt láttam, hogy a világnak

Gyönyöre, fénye éjbe foly.
A mozdulatlan, komor árnyban

Olvastam ezt a mondatot:
Neked a napban is homály van,

Ahol te jársz, ott nem ragyog.

Ó, gyászos árny, hát sose lészen

Nyugalmas, nyájas otthonom?
Igaz barátom, feleségem,

Olyan, ki lelkemmel rokon?

Hiszen nincs szív, hogy ne találja

Meg sorsa mását, részesét!
Csak az enyém maradna árva,

Magános, gyászoló, setét?


Küzdjek közönnyel, félreértve

(Van-e magány irtóztatóbb?),

És könnyet ontsak a szemétre,

Mint Jehova szolgája: Jób?

Az élet gyors hullámverését

Epedve halljam, mint a rab;
S az életszomj, a lelki éhség,

Mint Tantaluszt, úgy marjanak?

Mindegy! Ne jajgass, árva lélek.

Azért magány a végzeted,

Mert titkon, öntudatlan' érzed,

Hogy a tömeg közt nincs helyed.
Avagy ki óhajt oda menni,

Hol a virág is sárba' nyit?
Ahol varangyot költenek ki

Ó, égi nap, sugáraid?

Csitt, gyönge szív! Hiszen ha nézed,

Kik úsznak itt a felszinen:
Pusztába rejtőznél, ugy érzed,

Hogy ott élj vadmézen, vizen.

Pusztába, mert ott csúszva-mászva

Kutyák a koncot nem lesik;
Kutyák a koncot nem lesik;

Mert ott nincs sujtva, megalázva,
Ki érző szívvel születik!

A földi vágyak, gerjedelmek

Lefoszlanának rólad ott;

Szennyüktől megtisztulva, lelked

Azt hinné, hogy csak álmodott.
Erős szivek nehéz erényét,

A lemondást gyakorlanád,

És Nirvánával így cserélnéd

Fel a kábító Szanzarát.


S majd egy nap' eljövén az óra,

Mely egyszer üt mindenkinek:

Megtudnád, álmok ámodója,

Hogy élni szép, de halni szebb.

Nap szórna fényt haló szemedbe,

Rád hullna hervadó virág,

S a lombok közt szellő rebegne

Fölötted halkan gyászimát.

Christine de Pisan: Magam vagyok

Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

(Ford.: Illyés Gyula)

Somlyó Zoltán: A bánat: férfi...

Ilyenkor, őszi fényben
felém fordul a bánat.
S én tisztán látom arcát,
mélyen szemembe néz.

Összeszorított ajkát
hervadt rózsa díszíti.
És éjszín szép szeméből
vérpiros könny csorog.

És mintha szólna: testvér!
Ó jer, szeressük egymást!
Oly édes illatárban
haldoklik a világ...

Bármily szép a vigasság,
csak nő az, könnyű asszony!
De ó, a bánat: férfi,
ki egyedül maradt...

Kiss Jenő( (1912-1996): Falumban

Csak a halottak hívnak még haza.
Különben mit keresnék már e tájon?
Minden azért van, hogy gyötörve fájjon.
Minden azért, hogy égjen, mint a fa.

Nem invitál be tárt kapuk szava,
ha megjövök, s nem csókol senki szájon.
Bűvkört körém már régen más világ von.
Csak a halottak hívnak még haza.

Mihez közöm volt, közöm, már közömbös,
vagy eltűnt, mint a házunk s annyi ház.
A mulandóság rám tör s megaláz.

Az üresség suhog, mint égi köntös,
s én baktatok mellette, mint anyám
szoknyája mellett egykor, hajdanán...

Erdélyi József: Hegy

Felmentem én a Pilisre,

mint aki felmenekül

egy magas hegy tetejére,

s úgy álltam ott, egyedül,

ott, hol szarvas, őz, vaddisznó, -

háziállat nem legel,

s minden madár szabadságról,

szerelemről énekel;

köröttem vad csipkebokrok, -

úgy álltam ott, a hegyen,

mint Mózes az égigérő,

csipkebokros Hóreben;

Mózes égő csipkebokra

bennem égett, lobogott,

- ki vagy te, énbennem égő? -

kérdém s - vagyok, ki vagyok! -

szólt az isten, az önérzet

s öntudat tűzistene,

minden halhatatlan költő

halhatatlan mestere;

- vagyok aki vagyok: senki,

mindenki, egyetlenegy! -

s eggyé vált velem, emberré,

óriássá az a hegy.

Kitagadhatott a város, -

álltam a Nagy-Pilisen,

mintha nélkülem nem lenne

ország-világ, semmi sem;

egy bűnös vén világ végén,

úgy álltam ott, egyedül,

mint aki egy vízözönből

magas hegyre menekül, -

mint Noé az Araráton,

egy új világ elején,

s mint Mózes Hóreb hegyének

csipkebokros tetején...

Móricz Zsigmond: Csodálatos dolog

A csodálatos dolog az, hogy a jókedv nem pusztul ki az emberekből.

Sokat babráltam azon, hogy a háború alatt megrajzolgassam az élet képét, amint az látszott. Most már, hogy elmult a nagy veszedelem hivatalos formája: a rendszeres gyilkolási folyamat, mindenki behúnyta a szemét s csak kínos emlékein keresztül emlékszik vissza ez időkre. De akkor senki sem látta oly nyomottnak s szörnyűnek az életet. Annak érezte; de nem látta annak. Az emberben pezseg a vér még akkor is, mikor a bárd alá hajtja a fejét az elítélt: a vércseppek frissen futnak ki a megnyilt résen: az élet maga ilyen öntudatlan vagy inkább öntudatalatti működése az erőknek: az a filozófiai elvontság, ami az emberekben él, kevés, és csak néhány pillanatra hat: a fizikum megköveteli s kiharcolja a lüktető, a szívdobbanások által szabályszerűen szétáradó rendes életet.

Ha az ember rágondol: borzasztónak találja a helyzetet!... de nem gondol rá: hanem vidáman éli.
Az előbb kimentem a konyhába: írás közben felállottam s kimentem valamiért. A feleségem dúdolt és sajátkezüleg töltöttkáposztát csinált.

A töltöttkáposztának nagyon megörültem, mert karácsony óta nem volt az asztalon, Molnár professzor kitiltotta a házból gyomorbajom miatt, amely két hónapig koplaltatott.

- Ejha, - mondtam - töltöttkáposzta!

A feleségem egyszerre elkedvetlenedett:

- Á, hiába dolgozom vele, nem sikerül, nem tudom tölteni, akármit is csinálok vele, széthull, már nem jó, tavasz van, a káposztáival puha.

A munkaöröm hiánya tovább fokozódott:

- S milyen árak, - mondta ajkbiggyesztve - egy kiló hús 30.000 korona, másfélkiló káposzta 10.000 korona, negyedkiló rizs 3000 korona, tessék: ötvenezer korona egy tál káposzta. Hatunknak elég egy ebédre, de hatan játszva el is fogyasztjuk. S ez még csak egy tányér étel.

A filozófia: az élet dolgai felett való áttekintés, ami elnehezíti a lelket: a filozófia az, ami az embert emberré teszi és súlyossá az életet..

Hirtelen elmosolyodott s rám nézett:

- Kedves szókat hallottam lent az elébb... A mészáros, ha jókedvű, igen jókat mond. Bejön egy helyes kis úrias lányka s nagy kegyesen azt mondja: »Kérek hatvan deka leveshúst.« »Milyet?« »Milyet?... szépet!« - felesel vissza. »Jó, - azt mondja a mészáros, - olyan szépet adok, mint maga.« A lány elbiggyeszti a száját: »No azzal nem messze megy, ha csak olyat ad.« »Hát olyan hamisat.« A kislány hallgat, azt mondja: »Azt se..., az nem lesz jó...«

Kedvessé teszi az életet a kedély játékos derűje, napfénycsillagos, tavaszi mocskos olvadáson.

- Jó a lányoknak, - dünnyögöm - friss az életük...

- Hát bizony az asszonyokkal már Szánthó, a mészáros is nehezebben boldogul. Volt ott egy kis úriasszony, állt s nézte, nem tudott választani: »Szánthó úr adjon valamit, ami hamar kész, - mondta - már tíz óra, mit csináljak?...« »Fasirozottat, nagyságos asszony.« »Áh... nem.« »Miért? ma mindenki azt vesz, hétfőn, az hamar kész.« »Áh, nem...« Vár, míg ketten-hárman elmennek, akkor megszólal: »De mondjon már igazan valamit, ami könnyű s hamar kész.« »Borjúpörkölt tarhonyával.« »Áh, nem: az uram nem szereti.« »Borjúpörkölt tarhonya nélkül.« »Áh, nem: én nem szeretem.« »Töltött rostélyos... borjúmáj... Nagyon jó az kérem, frissen sülve, tejfellel... Vesepecsenye... Gyönyörű darab...« Mindenre az a válasz: »Áh, nem...« »Hát mit adjak, aranyos nagyságos asszony?« »Tudja mit Szánthó úr, adjon egy kis fasirozottat...« »Igen, nagyságos asszony, én is csak azt tudnám tanácsolni...«

Finom megfigyelni, hogy minden elvillanó emberi mosolyban benne van a mai napok fáradt maznasága. Mit csináljon egy fiatal asszony: úgy nem lehet ma választani, élni: ezek a rettentő árak s minden: de az ember mégis mosolyba fürdeti az életét: mert ez a másik kvalitás, ami az állat fölé emel bennünket s emberekké tesz: a nevetés...

Tehát: filozófia s nevetés...

Az egyik mélyre hangolja a lelket, a másik feloldja csillanó színekbe.

Az embernek annyi szívszorongása van: oly jő kimenekülni a sötétből a kis világosra.

Megérkezett a szobalány, aki a szabónál volt; a tavaszi ruhámat vasaltatni vitte. Ragyogó arccal, valamit rejtegetve a szembogara mögött, jön.

Egyszer csak megszólal, minden bevezetés nélkül:

- Hogy »jó meleg van itt«, mondom a szabónak... Hogy: azt mondja: »ha maga bejön, én már izzadok...«

Mi ketten lassan nevetünk... és ő is... Miért?... hogy is van ez?... egy kis szél csapott be? vala¬mi meleg szél, illatos?... Eros rögtön ott lebeg, ha egy fiatal lány s egy férfi összetalálkozik?

- Nohát mondom neki, - folytatja Ilka - mert csak ott váratott: »hát akkor először engem intézzen el, tegye félre azt a vasalást: mit gondol, hogy én magát izzasztani akarom?«

Nagyon jó, sorsunkban, hogy van még más képességünk is, ami az állat fölé emel: az erotika: az öröm lelki kiélése?...

...S e pillanatban a trianoni szerződés még érvényben van s a korona null pont alatt ezrelé¬kekben, és a tőzsde bedöglött, és a Piroskák vitézi telket kapnak, s a munkából senki se tud megélni, s egy késő kor, ha visszanéz ide ránk: egy sötéten összefolyó, szennyesen kavargó hullámzást lát...

Csodálatos dolog, hogy mi pedig, bár a szívünk fájdogál, szemünk olykor sírdogál, de a szájunk nevetgél és életünk éldegél.

Tömörkény István: Két vénség

Minden reggel elvisz az utam egy közkert mellett, melynek a sarkán vén koldusember üldögél. A koldulás tilos, így hát nem levett kalappal könyörög, hanem csak kinézi messziről a jövőmenőben az adakozót, s ez előtt kalapot emel. Ennek olyforma látszatja van, mintha ő csak egy fáradt öreg volna, aki leült a sarokkőre pihenni, s ekkor véletlen elment mellette valamely ismerőse, akit köszöntött. A tilalomnak ez a csöndes kijátszása nem teljesen haszon nélkül való. Egy-egy krajcárkát csak hullajtunk a levett kalapba, mikor jó reggelt mond az öreg, arra megint megköszöni, és kimarkolássza hamar a kalapból a rézpénzt. A pénz a zsebébe, a kalap a fejre kerül, s amint jön újból valami jótét lélek, megint köszön az öreg.

Kissé összeesett, de piros arcú ember, nagy ősz szakállal. A ruhája kopottasan rendes, s a kabátján ott ragyog valami medália, amely azt óhajtja igazolni, hogy a tulajdonos valamikor Kossuth katonája volt. Ám Kossuth katonáinak nem osztogattak ilyen érmeket, s a külső dekorációt ennélfogva a nagy szaladás hatvanhatos rézpénze képviseli. Ez kiabálja az öreg melléről, hogy ő valamikor vitézlett, ami ugyan nem föltétlenül bizonyos. A marsalai ezer olasz statisztikája, amely szerint háromezer meghalt már belőlük, s még ötezer néhányszáz él, aligha mese. Nálunk is, aki valaha egy atillát szabott a híres kávészín posztóból a honvédoknak, mind részt vett a szabadságharcban. No, mindegy. Az is szép dolog, s ha valakit úgy talál a sorsa, hogy nagyon szegény koldus legyen, miért ne tenné meg, amit tehet az üzlete hasznára. Ez mindig hatással van. Katona viselt emberek tudják legjobban, hogyha béna koldust látnak az utcasarkon, akinek a fejét ócska katonasapka födi, azonnal a zsebükbe nyúlnak pénzért, s abból több jut a katonasapkás bénának, mintha nem volna katonasapkás - pedig úgy lehet, sohasem volt katona, és korcsmai verekedésben törték el a lábát.

Az öregről se lehet tudni bizonyosat, csak annyit, hogy igen kényelmesen űzi a mesterségét. Ha rossz idő van, elmarad, nyáron nem várja be a delet, hanem amint föltámad a meleg, elhagyja a helyét, s olyan léptekkel ballag hazafelé, hogyha fejedelem volna, azt írnák erről, hogy fölöttébb ruganyos.

Mifelénk visz el az útja, az akácfák alatt, amelyek most virágoznak, és méhek dünögnek fölöttük. Gyakran látom az öreget, amint egy ősz méltóságával halad. Nemrégiben ment kifelé, találkozott egy másik öreggel az ablakom alatt. Ez a másik öreg valami vízenjáró ember lehetett, dióbarna eres karjain föl volt gyűrve az ingujj, látszott rajta, hogy dologból jön, s dologba megy.

- Jónapot kévánok - köszöntött, s fölnyúl a kalapja széléhez, ami tudvalevőleg mindig tisztesség.

- Adjon Isten - felelte a medáliás. - Hova mégy?

Amaz láthatólag megörült a szónak.

- Majd csak ki ide a partra - mondá. - Hát kend?

- Gyüvök innen belülről é...

Egypár pillanatig álltak így egymással szemben, a meggörnyedt ősz munkás, és az egyenesebb öreg koldus. Az utóbbi azután félre nem ismerhető felsőbbséggel így adta föl a szót:

- No. Hát hogy álltok otthun?

A munkás szomorúan a földre nézett, vénhedt, barna kezeit összefogta, s csak állt egy-egy darabig.

- Tudja az isten - sóhajtotta. - Ténförög az embör a világban, jár előre-hátra, hogy mörre tanálná a jobb sort, de csak egyfajtára akad mindig. Éppen csak hogy vagyok.

- Hát otthun?

- Otthun se jobb. Az asszony megint a száraz betegséggel van. A Miska vejem oda kubikol az Olájországba, de annak sincs semmi látszattya. Vagy keveset keres, vagy hogy nem akar küldeni. Keserves így otthun nagyon, tudja kend.

- Tudom.

- Mán csak - folytatta, amint belekeserült a beszédbe a vén munkás - addig, amíg dógozni tudok, addig dogozók. De mán ez se mén sokáig. Nem köll mán úgy az étel, mint azelőtt. Ami vasláncot még most két esztendeje fölvöttem, ma mán ha mondják: vödd fő, hozzá se nyúlok, mert hiába húzom, velem mán nem gyün. Mög estére kelve, tudja kend, úgy fájnak néha a csontjaim, hogy aszt hiszöm, most mén el tüllem az eszöm. Mán hogy asztán akkó, ha lemaradok a dologrul, oszt a Miska se gyün haza (mert semmi írását se kapjuk), hát tudja kend, akkó nem tóom, mi lössz velem. Az asszony úgyis möghal addig, aszt nem féltöm, mer arra már a doktor is rávetötte a körösztöt. De hogy én, mög a két kis onokám, mert kettő van, a Pétörke mög a Jancsi. A Pétörke a küsebbik.

Amint sóhajjal kezdte, sóhajtással végezte az elárvult nagyapa. A medáliást is meghatotta a beszéd, mert azt mondta, simogatván szép fehér szakállát:

- Baj, baj.

Akkor azt mondja a munkás:

- Hát kend, hogy van?

- Nono - felelt amaz. - Vagyok.

- Most is ott lakik kend, ahun eddig?

- Ott - mondta. - Jó hely ez nagyon. Az igaz, tudod, hogy az udvarba esik mind a két szobám, de van egy kis kertöm is előtte.

- Virágos... - szólt búsan a másik.

- Nem. Csak veteményes. Mán, hogy ami idejére kikel.

- No, az szép hely. Nem licitál kendre sönki?

A koldus nevetett. Az ősz szakálla libegett ide-oda, olyan jóízűt nevetett.

- Hohó - kiáltotta -, ojan nincs. Szeret engöm ott a gazda nagyon. Látod a múlt hétön is, hogy meghültem egy kicsit az üzletbe, oszt két nap heverésztem otthon az ágyon, napjába kéccör hosztak két tejját neköm a gazdátul.

Az ingujjas csodálkozva nézett reá.

- Tejját? - kérdé.

- Azt - adta a választ a medáliás és magyarázólag hozzátette: - Van egy kis pénzöm a házigazdánál, valami százhetven forint körül. Jó népek, hát nekik csak úgy attam oda; nem szödök utána kamatot. Oszt eszt hálájják a szíveségükkel.

A munkás elborultan tekintett végig a kolduson. Nem szólt semmit, csak kezelt vele, s útnak indult. A munkás, négy élet gondjával a vállán, meghajolva és lassan, a koldus ellenben keményen lépdelt és a botját úri nembánomsággal ütögeté a földhöz.