2015. október 29., csütörtök

Falu Tamás: Virágének


Előbb hóvirág volt,
Aztán ibolya,
Önfeledt erdőnek
Örömsikolya.

Volt gyöngyvirág, jácint,
Zengő kikelet,
És mikor a nyár jött,
Tearózsa lett.

Most már krizantémum,
Kit olló harap,
Koszorú lesz, és én
Rajta a szalag.


/Forrás: F.T., Vidéki állomások/

Falu Tamás: Egyedül maradni


Rettenetes egyedül maradni,
Látni, milyen mély a sírgödör,
Préselt virágokat ápolgatni,
Mert ami él, az csak meggyötör.

Nem várni már az égtől kegyelmet,
Sem egyetlen boldog sugarat...
Búcsúztatni kell azt, aki elmegy,

Siratni azt, aki itt marad.

Falu Tamás: Egek


Az égről titkot
Súgok neked:
A magas égbolt
Sok emelet.

Az ég fölött ég van
És újra ég,
Egekkel teli
A messzeség.

Mi itt a mélyben
Lenn létezünk,
Csak pincelakás

Az életünk.

Antalfy István: Itt a tél


Szitál a köd,
nyuszi fél,
varjú mondja:
- Jön a tél...

Elbújik a
kisegér,
reszket, fázik:
- Jön a tél!

Hull a hó, hull,
ideér...
szán csilingel,
itt a tél.

/Forrás: A Tél meséi/

2015. október 28., szerda

Gerencsér Miklós: A kút



Göcsejben egy kis gyalogtúra is komoly kirándulásnak számít. Mire észbe kapunk, elnyelnek bennünket a titokzatos völgyek, a mélyen kanyargó szurdokok, amelyekben fantasztikus gyökérfonadékok csüngenek alá a meredek löszfalakról. Akit redőibe rejt a hepehupás, bozontos táj, egyszerre faekés, taligás régmúltban találja magát, még akkor is, ha mindössze két-három kilométernyire vetődött el a megyeszékhely üveg- és alumínium csillogású magasházaitól. S ha netalán kulacs nélkül kóborol a vándor, szenvedhet a szomjúságtól.

Ha csak föl nem kapaszkodik valamelyik dombgerincre, ahol még élő lakóházak s udvarukon élő kút található. Mert a völgyek a csend, a pára kelyhei, míg a házak odafönt, a tetőn sorakoznak. Az önvédelem szükségéből következett ez a szokás: baj esetén könnyebben jelt adhatnak egymásnak a pici, egy utcás falvak, ha az áttekinthetetlen táj fölé építették a hajlékokat. Innen van, hogy minden göcseji falu a dombhátak tetején található.

De minél magasabbra kerültek a házikók, annál mélyebbre kellett leásni a vízért. Volt ebben haszon is. A völgy kútjai kevésbé élvezhető vizet adnak a posványos talaj miatt, ám a magaslati kutak vizéből élvezet kortyolgatni. Marasztaló kedvet ölt a szomjazóba, beszélgetésre bíztat ott a káva mellett, a hengeres kerék fölé emelt tető alatt.

És az öregek szívesen beszélgetnek erre. Ritkán adódik alkalmuk rá. Ennek köszönhetem, hogy megismerhettem a göcseji kutak különös múltját.

Zalabesenyő felől a Luka-hegyen át csavarogtam fel a Jánka-hegyre, közben szárazra tikkadt a nyelvem a szomjúságtól. A legutolsó házban, ahonnan már csak a vadregényes erdők látszanak, és a kékre festett kőkereszttől három völgy felé kígyóznak alá a hegyi ösvények, egy idős néni fogadta köszönésemet. Hallgassuk el a nevét, mert bizalmas részleteket mondott el az udvarukon meg a szomszédban levő kerekes kútról.

Öregségében is szép az arca, fejkendője világos, nyomott karton, amilyen a harminc-negyven évvel ezelőtti menyecskéké volt. Senki sem mondaná meg róla, hogy visszanéz a hetvenre, csak a lába fáj nagyon. S ennek is sok köze van a kúthoz, a vízhez.

Leánykakorától 1946-ig kútrobotba járt. Bevallom, ilyet még nem hallottam. Hiszen a robotot 1848-ban eltörölték. De nem ám a kútrobotot! Itt a környéken csak egy módosabb gazdának tellett kútásásra. Aki tőle hordta a vizet, az cserébe robottal tartozott. Évenként húsz, harminc nappal. Attól függően, mennyire volt száraz, illetve csapadékos az esztendő, vagy mennyi vizet használt a rászoruló háztartás. A mi jánkahegyi asszonyunk – nevezzük Ilus néninek – igen sok szőlőt megkapált a napi vízszükségletért, ráadásul messziről cipelhette haza a tele vödröket. Most aztán, túl a hetvenen, szakadatlanul fáj a lába.

Átellenben a szemközti szomszéd ház félig összeroskadva. A kút körül tavalyi gaz, egészen a kútházikó tetejéig futott fel a sötétzöld borostyán.

-      Szegény Vendel bácsi – mondja az öregasszony. – A gyerekei, akikre rámaradt a ház, csak ritkán jönnek ki a városból.

A kegyelet őszinte csendje után elmondja Ilus néni a magányos kút történetét. Szülei arra kérték hajdanán Vendel bácsit, hadd vállalják át a kútásás költségének a felét a közös használat fejében. Vendel bácsi beleegyezett, mire ők kölcsönt vettek fel kamatra a zalaegerszegi banktól. Mégsem lett az egyezségből semmi. Amikor beszegték a munkát, Vendel bácsi kijelentette, csak akkor fogadja el a költség felét, ha Ilus néni szülei után csak egy gyerek örökli majd a kútjogot. Mert sokan voltak testvérek. Harag nem lett, de a barátság sem erősödött Vendel bácsival. Visszaadták a pénzt a banknak, kamattal megtetézve. Maradt a távoli kút meg a nyűgös kútrobot.

Végre aztán 1946-ban sikerült dűlőre jutni a kútásóval. Hallgassuk el az ő nevét is. Majd kiderül, miért. Még az új forint előtt történt, de már a pendülő időben. Azt mondta a kútásó, két hízót kér a munkáért. Nagy szó volt ez. De azt mondták Ilus néniék, inkább esztendőkön át böjtölnek, mégsem járnak tovább kútrobotba. Úgy szólt az alku, hogy a megásandó kútban két méter magasan kell állnia a víznek. Szépen haladt a munka, ám amikor harmincöt méternyi mélységre ért a kútásó, azzal állt elő, hogy kevés a két hízó, neki az a gyönyörűséges tinó is kell, amelyet Ilus néniék már harmadik éve a legnagyobb dédelgetéssel neveltek.

Mit tehettek, engedtek a követelésnek. Újabb három méter után tudtul adta a kútásó, megjött a víz, oldják el hát a tinó kötelét, nyomban vezeti haza. Ilus néni öccse erre leereszkedett a mélybe, noha azelőtt sohasem látott kútfenéket. Visszaérkezve a napvilágra, közölte, hogy csupán félméternyi vizet talált, a tinót tehát semmi szín alatt ki ne szolgáltassák. Ilus néni férje erre huszárosan a sarkára állt, és a követelőző kútásóra dörgött:

-      A tinó mindaddig marad, amíg le nem ás a kellő mélységig, mi több, ettől kezdve azzal a szénával etetem, azzal a vízzel itatom a tinót, amit maga hoz!

Így is történt. A kútásó reggelenként hozta a batyuba kötött szénát meg az itatásra való vizet. Ezután bezzeg sürgős lett neki, pár nap alatt eleget tett a kötelességének.

-      Miért olyan nagy titok annak a kútásónak a neve, Ilus néni?

-      Hiszen a nászuram lett. A fia vette el a lányomat.

-      És Vendel bácsi?

-      Öt éve halt meg. Sokáig élt itt egyedül. Hiába volt a drága kútja, már nem bírt el egy vödörrel. Mindig leste, mikor húzok vizet. Átszólt, hogy édes lányom, adj egy bögrével, az istenre kérlek. Mert úgy van ám, tessék elhinni, itt fönt a víz a bornál is fontosabb.

Ilyen a legtöbb göcseji kút története. A tájék ezernyi tárgya levándorolt a Zala folyó menti falumúzeumba, az Olai vízimalom köré. De a kutak fönn maradtak a dombtetőkön. Azt mondja Ilus néni, sokan vannak, akik a kirándulás végeztével megtöltik üvegeiket, hogy a mély kút forrástiszta vizével térjenek haza.

De nagyon kívánatos lenne, ha minden jóízű kúthoz a hűség szokása kötődne. Ha minél kevesebb kutat borítana be az elnémultság borostyánja. Hiszen a kút – emberi történet. Nem a felejtés, hanem az emlékezés vize van benne. Ha tisztán tartjuk, tisztán beszél arról, ami volt, de iszapja bennünk is iszappá válik, ha elfeledjük.

Forrás: Gerencsér Miklós: Emberöltő c. kötete






Illyés Gyula: Avar


Tölgyfáról tépek levelet,
Piros, mint orcámon a szégyen.
Hol a tavasz, a merészségem?
Futnak a vert-had fellegek.
Özvegy fák zokognak a réten.

Arcom ökörnyál illeti.
Letépem, új lebeg elémbe,
Hogy szememet lágyan bekösse.
Ítélet szavát zengeti
Az ősz. Így fordulok az őszbe.

Habzik a föld. Ég, füstölög,
Úgy kúszik utánam az erdő.
Mint vad a kigyult rengetegből,
Mint sebesült, mint száműzött,
Vergődöm régi életemből.

A város balról feldohog,
Csitíthatatlan, mint rögeszme.
Mentsd szívedet a rengetegbe,
Vagy még tovább, e hegysorok
Lépcsein, föl, a fellegekbe.

Könnyű vagyok és szomorú.
Mint ajtó mögül, melyet úntan
Valami vad zajra becsuktam,
Mert úgy követ a gond, a bú,
Mert távozni már megtanultam.

*

Hagytad el már hű kedvesed,
Mert lánc, minél hívebben csókol?
Léptél ki egy nap állásodból,
Mert…épp mert cél felé vezet?
Így nézek szét én e dombról.

Kötélen szakadék fölött,
Lángok közt egy sovány ösvényen,
Haladnék golyók özönében.
Mert ki közönybe öltözött –
Mert nem érhet már semmi éngem.

Mint szép vad, mocsárba zuhant,
Ártatlan, nagy őskori állat,
Nyög foga közt sebnek, csapdának
A nép még valahol alant.
Elér foszlánya jajszavának.

Óh, éltetőm, pegázusom,
Aki még röpíthettél volna
Magas és hősi régiókba,
Melyekről már csak álmodom:
Szabadság – kilőttek alólam?

Emlékem annyi, mint e rőt
Ligetben a madár. Csipegnek.
Ó, szálljatok, fürödjetek meg
Délen, a tengerek fölött
Új dalt tanuljatok fülemnek!

*

A madarak, a madarak!
Éles repedések a kéken
Feszülő évszak szövetében.
Fülsértőn hogy mállik-szakad
Festményem, égi tervezésem!

Országok, tájak, szigetek,
Melyekbe reményem vetettem,
Mint gályák süllyednek köröttem!
Mindegyiken egy szűz eseng,
Míg a hab szájába nem fröccsen.

A jelen puszta sziklapart.
S lent a tenger...A mult is néma.
Egy emlék kicsap néha-néha.
Fut vissza, vinnyogva szalad.
Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

Egy elszabadult vak király
Kering és zokog a sötétben.
A vastag habok tetejében
Száll föl-alá, mint sirály!
Gyermeki sípláda kezében.

Hallgassatok mindannyian.
Dalomat meg ne zavarjátok,
Mely messze hagyva a világot,
Mint álmodó madár suhan.
Lebukik, ha fölriasztjátok.

*

Azon a felhőn ülök én,
Abban a rózsaszin ligetben,
Mely az alkony vizében lebben
S átsuhanva a fény körén
Eltünik lila rejtelemben.

És közben ittlent botozok.
Csikorg a nyers kavics alattam,
Akár a dac fogam közt hajdan.
Idézgetem a kóstolót:
A lázadást, mibe haraptam.

Magam vagyok. Oly egyedül,
Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
Fajtájabeliként ölel meg.
„Hogy vagy?” Egy percre földerül
Arcom. Neki se szólok többet.

Csend van bennem. Ömöl a csend.
Mind vad ragály, amerre lépek
Csenddel fertőzöm a vidéket:
Erjed szivemben odabent
Egy világrésznek elég méreg.

Az ember inget, szeretőt,
Hitet is válthat, csak reményt nem,
Az ifjúságét a szivében,
Mely férfivá avatta őt.
De mi is volt az én reményem?

*

Nem életemet fájlalom,
Csak azokét, akik kísértek:
Meg-megálltak, botolva léptek,
Arcraborultak félúton
A harcos, ifjú szenvedélyek.

Tudjátok, hogy mit kaptam én?
A szörnyű gyász után a torban
Mit ittam én egyre mohóbban,
Micsoda észvesztő, tömény
Mámort, hogy megvigasztalódjam?

Mily képek, mily kápráztató
Világok gyulladtak agyamban:
Részegült ajakkal szavaltam:
Az ember jobbra váltható!
Ezt hittem abban a tavaszban.

Jönnek a tavaszok, mik az ő
Arcát idézik, mint a gyermek
A régi kedvest és szerelmet,
De az a hév, az a Jövő,
Mely enyém volt, az nem éled meg.

Érintem ámulva magam.
Magamat is hogy elfeledtem!
Mintha más élt volna helyettem.
Próbálom hangom hangosan.
Megállt a lég is? Alig rebben.

*

Így mult el hát az életem –
Keltem a reggeli haranggal.
Zengett a táj, mint könnyü kardal,
A ház füstjében kényesen
Nyujtózott egy munkátlan angyal.

Usztam vigan a víz alatt,
Föld alatt, kormos alagútban.
Vonaton, karok közt aludtam.
Hány ország, test, szív, gondolat
Fürdetett míg idejutottam.

A szolgaság, a butaság,
Mint az ősz nyirka, a tél lucska
Hull völgyre, hegyre: hull az útra,
Amelyen lépdelek tovább,
Kalapomat szememre húzva.

S ha kővé válhatna a vád,
S kövek és golyók repülnének,
Válaszra akkor sem állnék meg.
Mert elhagyott az ifjúság:
Tudom okát a büntetésnek.

Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
Nehéz sarába bár a földnek
Áruló gyökerek lekötnek,
Tanuld el életed csucsán

Vad pátoszát a szál fenyőnek.

Pilinszky János: A szerelem sivataga


Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj:
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél:
aztán a föld: aztán a ketrec.
Tűz éa ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjúság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény –

mint szalma közt kidöntött pléhedény.
Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5