Nadányi Zoltán: Tearózsa

A tearózsa lelke

él benne. Csendes, édes,

mosolygó, szőke lelke.

Igen, ő tearózsa,

szép, szőke tearózsa.

Mosolyog titkolózva.

Hallgatag, szőke, finom.

Két szeme két smaragdzöld

bogár a rózsaszirmon.

A szava rózsaillat

és hogyha mozdul és jár,

a szellő rózsát ringat.

Oly halk, oly észrevétlen

a hozzám hajolása

a gyenge, gyenge szélben.

És egy-egy szava tüske

és sokszor összevérez,

piros lesz kendőm csücske.

De ő nem tehet róla,

ha sziven szúrt is engem.

Ő rózsa. Tearózsa.

Frantisek Halas: Az éjhez

Éj varázsod fölkentjeinek add csak

kik szomjan szívják forró ajkadat

s reggel elszállt üdvöd után kutatnak

éj búdat csak a szeretőknek add

Éj hűsödet a sebzetteknek add csak

hegük a nap zajától fölszakad

csak vágyuk által élnek s általad csak

éj írod csak a szeretőknek add

Éj csak kárhozottaknak add nyugalmad

ki tűnt emléke mérgére tapad

mint gyermek az kit mind magára hagytak

éj sátrad csak a szeretőknek add

/Ford.: Rónay György/

Vlagyimir Majakovszkij: Este

Gyűrötten omolt a fehér a pirosra,

dukátok özönnel a zöldbe peregtek,

sárgán ragyogott fel a kártya, kiosztva,

szurtos keze közt a sok ablaküvegnek.

Mit bánta a tér meg az utca a házak

mélykék tunikáit! A lába merő seb

volt már, mit a kunkori lángkarikáknak

abroncsa fogott, az imént sietőknek.

Kúszott a tömeg sebesen kanyarogva,

cirmos cicaként, s kapu nyelte be távol:

mind vinni akart valamit haza ott a

fénylő kacagás csoda-gombolyagából.

Ruhák puha mancsa karomra fonódott

s én visszanevettem, amíg hahotázván

verték a dobot s riogattak a mórok:

a homlokukon kivirult papagájszárny.

/Ford.: Kálnoky László/

Johannes R. Becher: Szelek vándorai

Egy talajuk van még, ez a kemény föld,

s túl erős őrük mégis a talaj.

Minden águkkal szöknének a széltől,

s kitart szilárdan valamennyi gally.

Orkánban az ágak szilánkra törnek,

s a tenger mélyét szél kavarja, mely

nagy, hullámhegyeket terel,

hogy gyökerükig reszketnek a törzsek.

A kimarjult végtagú alakoknak

csak gyökere, ahol még akarta van.

Egyetlen súly szél, tenger, szürke ég:

érzik a fák, akkor is vonagolnak,

ha a tenger s égbolt újra mozdulatlan.

Szélcsendben is mind menekülne még.

/Ford.: Kálnoky László/

Borisz Paszternak: Július

Kisértet költözött a házba:

léptek nesze fejünk fölött.

Padláson fények villanása.

A szellem egyre jár, zörög.

Magát a dolgainkba ártja,

lábunk alatt van szüntelen.

Asztalról az abroszt lerántja,

ágyunkhoz fut félmeztelen.

Gyors lábait le sem tisztítva

egy légvonattal beszökik,

s a függönyön pici artista,

fölszalad a mennyezetig.

Ki ez a pajkos ismeretlen

és visszajáró ismerős?

Vendég nyaralónk. Idegenben

lakik, de nyárra itt időz.

Itt üdül. Övé az egész ház.

Július, a júliusi

vad lég, amely csupa cikázás,

minden szobánk bérbe veszi.

Július, a nyakig bogánccsal

s pitypangpehellyel szaladó,

július, az ablakon által

betörő, fönnen szavaló,

a fésületlen, a vidéki,

a hárs-illatot lehelő,

a kapor- és fű-ízű, réti

friss júliusi levegő!

/Ford.: Illyés Gyula/

Diego Valeri: December

Zord szeleket hajtott erre a tenger,

fölkavarták a város éjszakáját,

házak közt ásító sötét torokból

rohantak elő, láthatatlan

árnyak, fölzúgva, dübörögve

zúdultak az ívlámpák fénykörében

jegesen fénylő és kihalt utakra:

a kapukon a závárt

zörgették s a targallyakat rázták

meggyötört testű fákról,

tovasuhantak sima falak mellett,

hosszú kígyófüttyüket a sikátor

cikázó útjukat magába nyelte.

Most a szürke hajnalban, néma csöndben

fölolvadok, és béke van köröttem.

Az eget még halvány fátyol borítja.

Éles fényből emelkedik ki furcsa

zöldjével a roppant ciprus. A tájék

fekete földjén csiga fénylik:

csak a csupasz ablakszemek merednek

körös-körül. Nincsen járókelő, sem

rikkantó madár: nincs nesze a létnek

a tágas, meddő levegőben.

Galamb száll a tetőre,

tündöklő tollú, szőke,

s úgy tipeg fel szőnyegén a cserépnek,

mintha valami bársony

pirosán járna, s látom újra,

csöndesen tovalépked,

kicsi Sába

királynője, a lépcsőkön vonulva

meséi otthonába.

/Ford.: Rába György/

Kosztolányi Dezső: Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,

legyen tiéd örökre az egész.

Vedd a telet és a nyarat, a lombost,

itt van neked az epe és a méz.

Ez itt a keserű s ez itt az édes,

ez a fekete és ez a fehér,

ez a nyugalom s a láz is, hogy égess,

ez itt a méreg és ez a kenyér.

Tejet adok, de hozzá szörnyű vért is,

ölelni lágyan és birkózni kart

és harcot is, hogy harcolj csakazértis,

a rózsa mellett ott legyen a kard.

Van még néhány elhányt és csonka holmi,

egy kis verőfény és egy-két kacaj,

viaskodó kedv, várat ostromolni

és végezetre egy nagy, tompa jaj.

Iker ajándékot veszel örökbe,

oly ember-ízű és oly felemás,

de ember adta, nem telt néki többre,

eget ne vívj, mély kutakat ne áss.

Sötéten nyújtom ezeket tenéked

s koldus apád most tétovázva áll,

mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet

és baljában ott van a halál.