Z. Tábori Piroska: A vizi tündér

Volt egyszer egy szerencsétlen molnár. Olyan szerencsétlen volt, hogy akármihez kezdett, semmisem sikerült néki. Elkeseredésében kiment a tó partjára, gondolta, beleugrik és azzal vet véget a sok bajnak, nyomorúságnak. Amint ott áll a parton, hogy elbúcsúzzék Isten szép világától, gyönyörű szép tündér jelent meg előtte. Kérdi a tündér: - Mi bajod molnár? – Elmondja a molnár, hogy milyen szerencsétlen. Azt mondja a tündér, sohse búsuljon, ő majd segít rajta, lesz annyi pénze, hogy még meg is sokallja. Cserébe csak azt adja néki, ami a házában a legfiatalabb. A molnár tudta, hogy a macskájának reggel született hat kis fia, odaigérte hát a tündérnek. Hanem mikor hazament, akkor ijedt csak meg! A kapuban várta a legénye, nagy örömmel messziről kiabálta már, hogy a molnárnénak kis fia született.

A tündér megtartotta, amit igért, a molnárékhoz beköszöntött a szerencse. Amihez fogtak, pénz lett belőle. És a gyerek is szépen nőtt, úgy látszott, hogy a tündér megfeledkezett róla, mert nem jött el érette. Szép, deli legény lett, de olyan feleséget is keresett magának, akinek nem akadt párja. Aranyhaja a földet seperte, ha kibontotta. Boldogan is éltek, nagyon szerették egymást, semmi híja sem volt boldogságuknak. Hanem egyszer, amikor a fiatal férj a tó partján sétált, valami gyönyörű éneket hallott a vízből. Lehajolt, hogy megnézze, ki énekel, hát két fehér kar nyúlt ki és behúzta a vízbe.

Kereste a felesége, összejárt érte erdőt, mezőt, hiába. Leült a tó partjára és ott siratta az urát. Amint ott sír, apró zöld béka ugrott az ölébe. Az asszony nem kergette el, megsimogatta, még legyet is fogott neki. Akkor azt mondja a béka: - Jó tett helyébe jót várj. Tudd meg, hogy az uradat a vizi tündér tartja fogva. Akarod-e megszabadítani? – Feleli az asszony: - Már hogyne akarnám! – Akkor vágd le tőből az aranyhajadat, fonj belőle hálót, terítsd a tóra és várj.

Az asszony nem sokat gondolkodott, levágta a haját tőből, hálót font belőle s a tó vizére terítette. Hát egyszer csak felbukkant az ura, magára borítja az aranyhálót, jött utána a gonosz tündér is, de nem tudott keresztül nyúlni a hálón, hogy visszahúzza. A férfi kiugrott a vízből, hazament a feleségével, de bizony többet sem ment a tónak, hiába énekelt a gonosz tündér olyan szépen.

Váci Mihály: Búcsú és üdvözlet

Őrházikók, már elmaradtok,

bocsássatok meg énnekem:

te búzatáblán felaranylott

ragyogás, ne hívd a szívem.

Maradjatok mögöttem lombok

szárnya alá fészkelt jajok,

ti legelők alkonyatba bomlott

távlatai, kihúnyjatok.

Elvesztem – mint hívő a mennyet –

a gyalogutak ihletét:

térdelhetek! – már nem születnek

jászolban megváltó igék!

Kivész lelkem őszi tarlóján

napszámba menők lábnyoma.

Nem menetel a szívemen már

az aratók szíjbocskora.

Ó, nyomorult, gazdag szegénység!

Mesebeli nyomorúság!

Bibliai legendaként élsz

imádó lelkemben tovább.

Mint Galilea méz mezőit

Jézus – zokogva hagyom el

tájad, mely majd ragyogva őriz

alkonyi porfelhőivel.

A pásztorok, ácsok fiát most

várja a törvény temploma,

áldja s felfeszíti a Város

nehéz keresztútjaira.

Siratom ifjúságom táját,

áldom Ünnepi Városom,

hová én sem hoztam megváltást,

s ahol én is elkárhozom.

Lator László: Emlékezz hát

Ó álmaimban aluvó!

Szemed pillája rebben,

Mint méz a sejtben, felragyogsz

szétszórt emlékeimben.

Emlékezz hát! A túlnehéz

homályban hogy hajoltunk

egymás felé, hogy készülődött

változhatatlan sorsunk.

Felém hanyatlott homlokod,

s önnön szándékom ellen

csókoltam idegen fejed

fájdalmas szerelemmel.

Mint kimerült menekülő,

ha lélegzete fárad,

úgy érzem, szinte fojtogat

mellembe gyűlt hiányod.

Mert minden tefeléd sodor,

akármi lesz a vége.

Nem védem már magam, s magad

te is hiába véded.

Emlékezz hát! A jeges éj

üres örvénye érint.

Fejünk felett a zord idő

vad látomása érik.

Zelk Zoltán: Hóvirág

Jó, hogy látlak hóvirág

Megkérdezem tőled

Mi hírt hoztál? Mit üzensz

erdőnek, mezőnek?

Szedd a szárnyad szaporán

vidd a hírt madárka

Útra kelt már a tavasz

itt lesz nemsokára.

Juhász Ferenc: Koraesti ének

                                                       

                    

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl

a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek,

könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói

mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.

Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből

vert levelek lélegzetét hallom, s köztük mint szív kigyúl

s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel

rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,

fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti

homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,

s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.

Keresni téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló

szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!

Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,

testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,

hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,

a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan

szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó

vadmadárnak.

Juhász Ferenc: Fecske

A tintakék égbe,

mint suszterszögecske

fúródik a kemény

magasba a fecske.

Csapkod, cikkan, s ahogy

megvillan a teste,

elolvad, mint kézben

jégeső-szemecske.

Szabadság madara,

bársonyszárnyú lélek,

ó, de boldog vagyok,

hogy szabadon élek.

Nézem most a fecskét,

kiáltok repesve:

ni, hogy cikkan, röpdös,

testvérem, a fecske.

Anyám, kinek gyönge

szívéből szakadtam,

rabnak szült, - már dalom

szállhat szabadabban.

Este, mikor szagos

párnámra feküdtem,

s nyakig az örömbe

bújva elmerültem,

az ablakon át, mint égő

búzaszemecske,

csillag szállt az égről

kemény tenyerembe.

Vele beszélgettem,

halkan, énekelve,

s megláttam a tükrön,

ott alszik a fecske.

No, te égi pajtás,

gyermeke a rendnek,

fészek helyett most a

szívemen pihensz meg?

Szóltam, s odavettem

magamhoz az ágyba, -

pötty szívével vert a

szívem dobogása.

Reggel, ahogy lángban

lobogott az ablak,

a fecske kiröppent,

nekiszállt a napnak.

S én szóltam, szabadság

forró szerelemben,

soha, soha, soha

ne veszíts el engem!

Z. Tábori Piroska: A két púpos

Élt egy faluban két púpos ember. De másban aztán nem hasonlítottak egymásra. Egyik vidám, jólelkű, dolgos ember volt, a másik meg irigy, kapzsi, mogorva, rest.

Egyszer a vidám emberke kiment az erdőbe gombát szedni. Szedett is tele kosárral, de nagyon elfáradt, lefeküdt hát egy nagy fa alá aludni. Úgy elaludt, hogy csak csillagos éjszaka ébredt fel, akkor is csak valami vidám muzsikaszóra. Nézi, hogy ki muzsikál itt az erdőn, hát látja, hogy egész sereg manó énekel, táncol a fák között. Tücsök hegedült nekik, dongó brummogott hozzá, a sok apró manó meg járta. A vidám emberkének nagyon megtetszett a dolog, odaperdült közéjük és bizony eljárta a kállai kettőst! A kis manók nézték, nézték, az oldalukat fogták, úgy nevettek rajta. Mikor elfáradt, mindenféle jóval megvendégelték s azt mondták neki, hogy holnap éjjel is eljöjjön ám! A vidám emberke meg is igérte, hogy eljön. Csak a manók királya nem hitte el. – Tudod mit, - mondta néki – hagyd itt a púpodat zálogban, akkor elhiszem, hogy eljössz! – A kis emberke jót nevetett, otthagyta a púpját és hazament.

Kérdik tőle otthon, hová lett a púpja, el is mesélte, mi történt vele az erdőben. Meghallotta ezt a másik púpos is, rögtön megirigyelte és elhatározta, hogy ma éjszaka ő is elmegy az erdőbe, a manók közé. Hadd szedjék le az ő púpját is!

El is ment, meg is találta őket, de olyan ügyetlenül táncolt, hogy a manók királya megharagudott, és haragjában még a vidám emberke púpját is a hátára ragasztotta. Most már két púpja volt és még mogorvább, még irigyebb lett, a faluban pedig mindenki nevetett rajta.