Élt egy
faluban két púpos ember. De másban aztán nem hasonlítottak egymásra. Egyik
vidám, jólelkű, dolgos ember volt, a másik meg irigy, kapzsi, mogorva, rest.
Egyszer
a vidám emberke kiment az erdőbe gombát szedni. Szedett is tele kosárral, de
nagyon elfáradt, lefeküdt hát egy nagy fa alá aludni. Úgy elaludt, hogy csak
csillagos éjszaka ébredt fel, akkor is csak valami vidám muzsikaszóra. Nézi,
hogy ki muzsikál itt az erdőn, hát látja, hogy egész sereg manó énekel, táncol
a fák között. Tücsök hegedült nekik, dongó brummogott hozzá, a sok apró manó
meg járta. A vidám emberkének nagyon megtetszett a dolog, odaperdült közéjük és
bizony eljárta a kállai kettőst! A kis manók nézték, nézték, az oldalukat
fogták, úgy nevettek rajta. Mikor elfáradt, mindenféle jóval megvendégelték s
azt mondták neki, hogy holnap éjjel is eljöjjön ám! A vidám emberke meg is
igérte, hogy eljön. Csak a manók királya nem hitte el. – Tudod mit, - mondta
néki – hagyd itt a púpodat zálogban, akkor elhiszem, hogy eljössz! – A kis
emberke jót nevetett, otthagyta a púpját és hazament.
Kérdik
tőle otthon, hová lett a púpja, el is mesélte, mi történt vele az erdőben.
Meghallotta ezt a másik púpos is, rögtön megirigyelte és elhatározta, hogy ma
éjszaka ő is elmegy az erdőbe, a manók közé. Hadd szedjék le az ő púpját is!
El is
ment, meg is találta őket, de olyan ügyetlenül táncolt, hogy a manók királya
megharagudott, és haragjában még a vidám emberke púpját is a hátára
ragasztotta. Most már két púpja volt és még mogorvább, még irigyebb lett, a
faluban pedig mindenki nevetett rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése