Ismét csak üldöz a régi talány:
Ki jön ott szembe? – Én magam talán?
Bokrok aljából fehéren kiválva
Jövőm emléke, múltamnak árnya,
Sűrűdnek, szétfolynak a köd-alakok,
Közöttük oly szörnyen elhagyva vagyok.
Hogy vergődik, röpked a széttépett lélek!
De hisz’ voltam, leszek, hisz’ érzem, hogy élek.
Megálljatok!! nem – elsuhan előlem –
Feltűnik a hold egy fényes felhőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése