Itt a magányban újra megtaláltam
bolyongva síró, tévedt lelkemet,
és hull a könnyem csendbe, lassu árban,
mint bús mezőkre a halk permeteg.
A földre fekszem s bámulom a fákat,
könnyezve, dúltan jő a szerelem.
S hogy a kongó mezőn senki se láthat,
sötét dalok tömjénét égetem.
Holt bánatom hamvát fejemre hintem,
sivár imákba görnyed a gerincem,
a múltak gyászmenetje felkeres.
S merev ajakkal hallgatok kevélyen,
magamra húzva éjsötét kedélyem,
mint zord csuháját a bús szerzetes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése