Amikor az egylovas kordé befordult a kültelki bérház földes udvarára, minden ajtón elhúzták a függönyt s kíváncsian szemlélték az új lakó szegénységét. A bakon, a kocsis mellett, maga az új lakó foglalt helyet. Erős, vállas embernek látszott ültében, még az emeletről is, amolyan negyvenes lehetett, vastag, pödört bajusszal és fekete pápaszám szomorkodott az orra felett.
- Menjetek innen, gyerekek! - ripakodott a bámészkodó mezítlábasokra az asszony. - Nem köll, hogy mindenbe beleüssétek az orrotokat. Ott menjetek játszani. Mert ha valaminek lába kél, akkor bottal üthetem a nyomát.
De erre már sorra kinyíltak az ajtók és ablakok, előbújtak a sértődött anyák, mert ilyen nyílt gyanúsítást mégsem lehet szó nélkül hagyni.
- Ni, hogy félti a vackát - kiáltották a rakodó asszony felé -, mintha megvernék szemmel azt a poros szalmazsákját, kell is valakinek az ú lyukas lavórja.
- Ne haragudjanak asszonyságok - fordult az udvar közepén széttárt karokkal minden irányba az új lakóné -, vigyáznom köll a szegénységemre, meg hát olyan ideges vagyok a hurcolkodásnál. Ne vegyék sértésnek...
Akkor felállt az ember a kocsiban, megkapaszkodott előbb a lőcsbe, megvolt vagy két méter, így állva a kocsiban, ő nem forgott semerre, egyhelybe nézett fekete pápaszemével és szép, férfias hangon így szólt:
- Nem kell megharagudni ezért, nagyságák - így mondta, nagyságák s erre kihúzták magukat a fentiek -, nem kell sértésnek venni, elég baja van az én feleségemnek, elég kereszt vagyok én az ő vállain, láthatják, hogy szerencsétlen vak ember vagyok, én nem tudok segíteni neki, én nem tudok vigyázni semmire, az ő dolga lett ez, ne haragudjanak rá.
Szomorúan mondta mindezeket a kocsi bakjáról, a hatalmas ember. Darabig még állt szótlanul, mintha azt mondaná magában: nézzétek, milyen nyomorult vagyok, szánjatok meg jóemberek, aztán leült újra. Olyan jelenet volt ez, ami után tényleg nem lehetett folytatni a veszekedést. Be is húzták a nyelvüket sorra az asszonyok. De visszamenni most már egy sem tudott a konyhájába. Kíváncsiságuk a sajnálat érzésével elkeveredve, most valósággal odakötötte őket a rozsdás korláthoz.
A gyerekek sem törődtek már a fiókokban zörgő görbe szögekkel, csavarokkal, színes madzagokkal és más hiábavalóságokkal, amit holta napjáig cipel maga után a szegény ember. A kocsi elé sereglett mind és szájtátva nézték a szótlanul ülő vak embert. Nyilván azt szerették volna, ha csak egy pillanatra is, de levenné szeméről a fekete üveget, hogy hadd lássák a szemét. Mert az is lehet, hogy nem is vak, hogy csal, mint egyes koldusok, ahogy hallották, de az új lakónak eszébe sem jutott levenni az üveget. Azért mégis nagy érdeklődéssel nézték tovább.
- Biztosan a háborúban vakult meg szegény - sajnálkoztak az előbbi asszonyok -, és koldul, abból élnek. Igaza van szegénynek, kereszt lehet vele az élet.
- Még mosdani sem tud az ilyen - mondták mások -, vetkőzni, öltözni, vagy tisztába tenni magát. Mindent a kezébe kell adni az asszonynak: nesze, ez a kenyér, most húst teszek a tányérodra, itt van a villa, ez a kés... Mért nem veszi magához az Isten az ilyen nyomorultat?
Másnap délelőtt a porolásnál azt újságolták egymásnak, hogy a vak ember már reggel ha órakor elment hazulról. Szépen kijött egymaga a lakásból, botjával végigkopogta a falat és ment a kapu felé. Akkor szólt után a felesége: - Az uzsonnád megvan, fiam?
Bizony, uzsonnát visz magával, mintha jólkereső, dolgozó ember lenne. S milyen rendesen, milyen tisztán van öltözve... Így tárgyalták továbbra a vak ember rejtélyes életét s alig várták, hogy szóba ereszkedhessenek az asszonnyal, akit most valamennyien szívből sajnáltak.
Annak pedig csak a piros fityuláját látták délelőtt a konyhaablakon keresztül, ahol tett-vett, mintha ebédet főzne. Takaros parasztmenyecske volt az asszony, délben látták, amikor kis kézikosarával, amelyen piros szalvéta volt, kifelé indult a lakásból.
- Hová ilyen korán? - kérdezte némely kíváncsi, s maga sem tudta, hogy miért van korán, délben -, csak nézzük a szomszédasszonyt, hogy szorgoskodik.
- Ebédet viszek az uramnak, ide, a külső Váci- útra.
Csak ennyit felelt vissza a vak ember felesége s kötelességtudóan sietett a kosárral.
Délután aztán bebizonyosodott, hogy mégsem olyan zárkózott természetű az új lakóné, mint ahogy hitték. Kiült ajtaja elé. Oda is jött hamar a házmesterné.
- Dolgozgat? - kezdte. - Jajjaj, megverte az Isten az ilyen asszonyt. Meg az, két kézzel.
- Miért tetszik gondolni? - kérdezte amaz ártatlanul.
- El tudom én azt gondolni, milyen teher, milyen nyűg az ilyen ember, nem tudhat az se öltözni, se vetkezni, még a száját sem találja meg mindjárt. Isten bocsássa meg.
- Hát bizony, nem könnyű vele az élet, az biztos - sóhajtotta az asszony, de addigra már négyen ácsorogtak körülötte -, nem tudja azt senki, hogy milyen boldogtalan a vak ember. Az talán a legnagyobb csapás, ami létezik, ha valaki elveszti a szeme világát.
- Ugye, ugye - sopánkodtak vele szívből a többiek -, utolsó élet lehet az.
- Amikor jön szegény és azt kérdezi, hogy milyen a lakás, hogyan néz ki a ház, mert ő nem látja. Mikor el kell dugni előle a lúgos bögrét, mint a csúszó-mászó gyermek elől, mert kiinná különben víz helyett, mivel hogy nem látja. Aztán éppúgy kérdezősködik is szegény, akár a gyermek, mert tudni szeretné mindenről, hogy milyen, hogy néz ki. Nagyon nehéz nekem, bizony.
- Csak, hogyan bírja vele? - kérdezte egyszerre az egész koszorú -, az ilyen már nem is férfi, hogy bocsánattal szóljak. Hiszen maga mondja, hogy olyan, mint a gyerek. Meg aztán a kéregetés is, milyen szomorú dolog lehet.
Erre aztán már igazán elöntötte a büszkeség a vak ember feleségét. Elege volt már a sajnálkozásból. Mert egy kicsit jólesik az embernek, ha sajnálják, de ami sok, az sok. Hogy az ő ura nem férfi, ki meri azt mondani? Meg hogy kéregetnek, hová gondolnak? Na, még ilyet...
- Hát azt nem mondhatnám, hogy nem férfi - kezdte helyreütni a csorbát az asszony -, éppen olyan férfi az, mint a másik. Erős, egészséges, jó étvágya van és szeret engem. Nincs neki semmi baja, nincs annak a testin semmi nyomorúság, még csak egy árva tyúkszeme sincs, csak éppen hogy vak. Szeret is engem - toldotta meg újból -, nem szól az hozzám soha egy rossz szót, amióta a harctérről hazajött.
Nagyon megváltozott azóta. Mert nem tagadom, mielőtt berukkolt volna, igen kötekedő természete volt, csak egyszer kérdeztem tőle, hogy minek szórja a pénzt a kocsmára, úgy szájondanolt azonmód, hogy többet sohasem szóltam neki. De amikor vége lett a háborúnak és hazavezették a szomszédok, azt kérdezte tőlem:
- Köllök-e így neked, Maris? Tudnál-e még szeretni, gondomat viselni? Mert ha nem, akkor én nem is haragszok rád, akkor csak menj máshoz, tudom én, hogyan van az ilyesmi.
De persze nem tudtam volna őtet elhagyni.
A többieknek eszükbe jutott, hogy bánik velük az uruk. Hej, az anyád erre-arra, ha nem kész a vacsora; hol pletykáztál megint? Vagy, ha valami rendesebb ruha van rajtuk: kinek öltözködsz, tán szeretőd van. Mégsem lehet olyan rossz ilyen emberrel élni. Ez nem is látja az új ruhát, meg aztán örülnie kell, hogy van valakije, aki gondját viseli.
- Amikor hazajött, bizony csak tengtünk-lengtünk -folytatta tovább az asszony -, nem tudtam én mihez kezdjek az emberemmel. Egyszercsak jön a postamesterné és azt mondja, hogy ől olvassa az újságban, hogy Pesten munkát adnak a rokkantaknak. Menjenek csak el, fiam - azt mondja -, majd találnak valami ellátást az Andrásnak is. Ha mást nem, talán nyugdíjat kap. Felszedelődzködtünk mink, kiakasztottam az uram mellére mind a medáliákat, amit kapott, hadd lássák, milyen jó katona volt és eljöttünk hazulról. Így kapott aztán munkát a kosárfonógyárban.
- És rendesen dolgozik azóta is? - kérdezték a többiek és eszükbe jutott, hogy az ő embereik hányszor ténferegnek munka nélkül. Mennyit kell koplalni, szenvedni olyankor.
- Dolgozik, hogyne dolgozna. Hála Istennek, úgy belejött a munkába, hogy csoportvezető lett. Némely hónapban százhúsz pengőt is megkeres, attól függ, hogyan dolgoznak a keze alatt, mert ott akkordban megy a munka. Én magam sem hittem volna, hogy így feltalálja magát - tette még hozzá -, mert otthon szegény napszámosember volt, hogy így kitanult, ki gondolta volna. De most ne haragudjanak, mennem kell már, észre sem vettem, hogy ránk esteledett, sietek feltenni a vacsorát.
Azzal bement a lakásba s a szomszédasszonyok nem tudtak magukhoz térni a meglepetéstől. Melyiknek van közöttük ilyen jó dolga az ura mellett? Egynek se. Ez hozza haza a nehéz pénzeket és nem lármázik, nem kiabál, nem verekszik, nem üti az asztalt, hogy így, megy úgy: én parancsolok, én keresem a pénzt, ha nem tetszik, mehetsz. Ez örül, ha megtűri az asszony. És hogy vak, hát nem olyan nagy baj az sem. Sokszor még jobb, mintha mindent meglát. Nagyon megirigyelték most a vak ember feleségének életét.
- Nem köll sajnálni az ilyet - mondta a házmesterné -, még hogy ő a szerencsétlen, ő a szent, meg így, meg úgy. Elég baj az manapság, hogy a nyomorult kap munkát, a másik meg tekereghet. Itt van az én két szép fiam, azok a Ligetben ülnek napszám és verik a kártyát, mert mit csináljanak, ha nem tudnak álláshoz jutni.
- És hogy henceg a nyavalyás - kiáltotta felháborodásában egy másik asszony - vacsorát kell főzzek az uramnak - és utánozta annak hangját -, ó, a koszos, talán a falujában is friss vacsorákat főzött? A trampli! Mert fölvitte az Isten a dolgát, most könnyen rázza a rongyot. Így a bolondból is jó feleség lenne, de csak próbálná ő meg, úgy, mint más...
- Na, de énnekem nem fogja lesírni a szemétpénzt - fenyegetődzött a házmesterné, hogy fitogtassa hatalmát -, én nem sajnálom meg többé és ha kapupénz nélkül akarna egyszer bejönni: kifelé, vagy megfizetni. Nincs könyörület. Mondom, az ilyent nem köll sajnálni.
Ezalatt a vak ember felesége szaporán főzte a vacsorát. Jókedvében még dalolgatott is, ezért nem hallhatta, hogyan szidják, hogyan irigykedek rá. Már majdnem készen volt az étel, de még nem jött az ura, pedig ilyenkor már itthon szokott lenni.
Persze nem is jöhetett, szegény. Mert, amikor már a ház közelében botorkált, éppen a szomszéd kocsma előtt, azt mondja egy ember bent a kocsmában a többieknek:
- Nézzétek csak a szomszédot, ez az új lakó, vak szegény. Hívjuk be egy pohár kadarkára - indítványozta sürgősen egy másik -, mert azt biztosan nem ad neki a felesége.
Ezzel kimentek és nagy szeretettel beinvitálták egy pohár borocskára. Négyen is közrefogták sajnálkozásukban.
- Ha már szomszédok vagyunk - mondták neki -, illik, hogy megismerkedjünk, hogy igyunk egyet az egészségünkre.
A vak ember ment. Szívesen velük tartott, hiszen nem volt neki férfibarátja, nem volt neki senkije a feleségén kívül. Pedig hát mégis jólesik az embernek elbeszélgetni egy kicsit politikáról, meg más efféléről, ha mindjárt vak is.
- Hol szolgáltál, testvér? - kérdezték tőle szeretettel.
- A huszonhármasoknál - felelte a vak ember és szinte boldog volt, hogy ilyen jóbarátsággal vannak az irányában. Ezért majdnem dicsekedve mondta: - Hétszer voltam tűzvonalban, kétszer sebesültem, aztán az utolsó hónapban a gránát kivitte a szememet.
Utána még ittak jó darabig és beszélgettek. Nagyon megszerették a vak embert. Ha koccintani akartak vele, előbb kezébe adták a poharat s szinte a szájáig tolták, hogy így is segítsenek neki. Már kilenc óra is elmúlt, amikor elszedelődztek, hogy haza menjenek. Alaposan becsacsiztak a vak szomszéd egészségére. De azért nem feledkeztek meg arról, hogy a vakot támogatni kell s akárhogy is tántorogtak ők maguk, beleakaszkodtak mindahányan a vak ruhájába és minduntalan lódítottak rajta egyet-egyet.
Az asszonyok az udvaron türelmetlenkedtek. - Csak zabálni, azt igen, ahhoz értenek. Elkölteni a kevés keresetet és jól elverni az asszonyt utána, mintha az volna a bűnös.
- Na, itt az András - kiáltotta az egyik ember, amikor betámolyogtak a kapun -, inni azért tud a betyár, ha vak is. - És nyeglén hátba vágta a vakot.
Mintha lángot vetettek volna az asszonyokra, hogy meggyulladjanak, úgy elkezdtek kiáltozni, mint az őrültek. A délutáni düh vakékkal szemben most megtízszereződött bennük.
- Nézd a csibészt, elcsalja az embereket!
- Elviszi őket kocsmázni!
- Az ilyennek adnak munkát, az ilyen álszentnek, hát van igazság?
- Fel kell jelenteni! Ez nem érdemli meg, hogy az állam gondoskodjék róla! Menjen koldulni!
- A paraszt, felvitte az Isten a dolgát és most megrontja a rendes embereket! Ki kell lakoltatni innen!
Öklüket emelve futottak a vak felé. Szerencse, hogy az emberek kemény kézzel elriasztották közeléből a fúriákat. Másként talán meg is verik.
Aztán kijött a lakásból vak András felesége és szelíd hangon csak ennyit szólt:
- Gyere fiam, régen kész már a vacsora. - Kézen fogta és bevezette az urát. Rá sem hederített a dühöngő asszonyokra.
És ott bent, a szépen terített asztalnál kicsit szomorúan mondta a mindennapi igét a vak ember: - Merj a tányéromra, fiam és vágd apróra a kenyeremet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése