Kányádi Sándor: Nosztalgia

Papsajt közt szerelmeskedő
szabóbogarak tarka
népe csalogat vissza egy
régen nem látott martra.


Düledő kerítés alól
rajzik hozzám az emlék,
érzem a papsajt illatát:
hagynék mindent és mennék;


Ülnék a kövön gondtalan,
a langyos verőfényben
s gyönyörködnék a bogarak
szerelmi menetében.


Nem kötnék papsajttal rakott
szekeret már utánuk,
és nem mártanám csorduló
gyantába sem a lábuk.


Csak nézném átellenben az
égig érő erdőt,
s nem bánnám, ha már nem lehet
belőlem többé felnőtt.