- Érzések Erdély kapujában -
A gyermek az ősi házba
öreg szülői kedves köribe
hol a diófa lombja bókol,
hol a mogyorós mókusa libeg,
hol szűzvirágok koszorúja int:
siet, jön, vágyik,
az ősi lelkek édes otthonába.
Óh régi századok!
évezredek!
Atilla dörgő lovai!
Csaba csillagtipró,
ragyogó, lobogó tündérhada!
Itt villog a lengő sátrak
s bozótos paripák tüze:
a hegyek kövein, a bércek erdein,
s égnek a fényjelek
a bánatos Ma ködein át...
Ködök, ködök,
titokzatos mélységűek
feküdtek a hegyek, völgyek,
a kopár ősz kapuján,
mikor a gyermek szeme
mohón keresi
a távoli határokat.
Ködök, ködök
s az őszi nap
mint ezüst tükörön
önfényét veri.
De szavak, szavak,
édes ízű szók csendülnek az ajkakon,
vidáman, mint gyermekjátékszerek,
gömbölyűn, mint aranykavicsok,
guruló kacagással,
mint tündérek szent susurlása.
S a vándor, aki evez a bánat tengerén,
a vándor, aki száll a garaboncás köpenyén,
szívén ütést,
lelkén örömet,
életén boldog fordulást érez:
búsító ködök mélyén édes fényt talál.
Hogy a köd mélyén ember és ember
egymás kezét,
egymás szívét keresi,
mint eltévelyedett gyerekek
az élet vad vásárjában
és óh, csoda:
egymást nem értők,
együtt mennek tovább,
bokrok s bozótok,
farkasok és kígyók
szigorú telében...
egymást meglelik...
Hegyek!
ködökbe borult égi tavak,
szigetek a dobogó föld
és a lobogó ég ölén:
mily áhitattal csókolom
rögötök.
Óh, szűnjön meg a magába maradt
árva lelkek félelme s bánata,
s csattanjon ki az Akaraterő,
s ezernyi ezer életcsírát
istápoljon fel a Tavasz napjaira!
Mert nem a sírás s nem a könnytörlés,
hanem a termő élet
az emberé.
Ködök, ködök! nyeljétek el a
megalázó koldulkodás
vigadozó könnyelműség
rothadásos lidérceit.
Bátorság, bátorság, bátorság jövel!
Jöjjön az Értés, jöjjön a Jóság,
jöjjön a szerelem:
a Jövő úttörője.
A szent úté,
amelyen vígan dübörög
az élet szekere:
előtte a Munka,
fölötte az Áldás
s vidáman dalol a bakon a víg legény
ismerős dalokat
szegény...
Legyen áldott
a köd
s legyen boldog és ragyogó
tavaszod:
Erdély!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése