Petrarca: Oly gyönge szálon csügg e súlyos élet

XXXVII.

Oly gyönge szálon csügg e súlyos élet,
az életem, hogy ó, ha
nem lesz, ki majd megója,
útjának nemsokára itt a vége:
hiszen mióta a kegyetlen óra
elfordította lépted,
azóta más sem éltet,
más sem, csupán a szebb jövő reménye;
s ez szól: "Orcája fénye
bár nem süt rád, az édes,
térj, felhős lélek, észhez:
mit tudhatod? virradhatsz jobb napokra
s időre, boldogabbra.
Vagy visszaút nincs már a régi széphez?"
Ez a reménység fűtött egy időre:
halódni kezd már, túl sok volt belőle.

Fut az idő, a percek oly serényen,
céljuk töltvén suhannak,
hogy alkalmat sem adnak
ráeszmélnem: lábam halálba szédül.
Alig kél hajnalpírja még a napnak,
s már a szemközti szélen,
a másik hegyvidéken
hosszú, íves pályáját zárni készül.
Mi jut számunkra részül?
Arasznyi lét s ügyetlen,
romló test, védhetetlen,
hogy szép arcától elszakítva messze
- mert mint a vágy, repesve
szárnyat mozdítanom képzelhetetlen -,
már-már szétfoszlott megszokott reményem;
s így életem tovább miképpen éljem?

Búsít minden hely, hol kedves szemének
nem hull reám sugára;
ábrándjaim honába
ez volt a kulcs, míg Isten úgy akarta;
s mert száműzöttségem kettőzve fáj, ha
alszom, járok, s henyélek,
ezt kérem, mást se kérek;
mit később láttam, csúfként néztem arra.
Hány hegy s folyó takarja,
hány víz és mennyi tenger
e két szép fényt, amelyben
homályai sok vaksi éjszakámnak
sugárzó délre váltak?
Emléke is sorvasztó kín szivemben.
Vidámságára régi életemnek
fakó unalma ébreszt a jelennek.

Ó jaj, ha rágondolva újra éget
pusztító gerjedelmem,
mely akkor gyúlt ki bennem,
midőn lényem jobb részét hátrahagytam,
vagy a felejtés elfújja szerelmem:
oly étekkel ki étet,
melytől kínom megéled?
Mért nem leszek kő, néma, mozdulatlan?
Igen: világosabban
a kristály külsején sem
látszik s az üvegén sem
a belső szín, mint bánatülte lelken
a gond, vagy a kegyetlen
édesség bent, a szív legrejtekében.
A mindig könnyre szomjas szem mutatja,
mely lankadatlan békéjét kutatja.

A lélek - mily fonák öröm! - nem egyszer
tapasztalhatni: váltig
oly változásra vágyik,
mely benne újabb szenvedést növeszt még.
Jó nékem is, ha arcom könnyben ázik.
Való: már-már igyekszem,
hogy könnyel e beteg szem
s e szív szomorúsággal töltekezzék.
S mert, ha elmélkedem szép
szeméről (nincs, mi mélyebb
megindulásra késztet,
s bensőm érzéssel jobban fölkavarja),
gyakran kanyargok arra,
merről a kín dúsabb hulláma széled;
s a szívvel a szem is szenvedje ezt meg,
mert Ámor ösvényére ők vezettek.

A dús aranyfürtök, mik lángra szítják
irigységét a napnak,
s honnét forrón kicsapnak
Ámor szikrái: a derűs tekintet,
mely túl korán halál kezére adhat
s a hízelgő szavacskák,
fülnemhallotta ritkák,
magukban is drágák érzékeimnek:
elvesztek, messze tűntek.
S én inkább megbocsátok
minden mást, mint hogy áldott
égi lényére, mely lobogva, égve
sarkallt a szép erényre,
hogy arra, arra többé nem találok:
eztán - úgy vélem - hallok majd akármit,
csak új panaszra indít mindhalálig.

S hogy még több vágy sirassa meg a vesztett,
finom, fehér kezecskét,
s a kart, mely egy-nemesség,
mely büszkén mozdul, s mégis szinte játék
s édes haragját, a szerényt s a büszkét,
az ifju, drága keblet,
várát az értelemnek:
rejti előlem vad alpesi tájék.
S tudom, hiába várom, hogy talán még
elém jő életemben.
De föl-fölkél szünetlen
a jó remény, majd ismét elhanyatlik,
s közben intése hallik:
nem látom őt, ki kegyben áll a mennyben,
mely az erény és tisztesség hazája,
hol hogy lakozzam, kéri szám imája.

Ha, Dal, kies honában
Hölgyünk utadba téved,
remélem, hogy reméled:
formás kezét, mely tőlem, jaj, mi távol!
majd nyújtja önmagától.
Ne érintsd, inkább hajts előtte térdet,
s, ahogy lehet, megyek - jelents be engem -
vagy mint hús-vér, vagy már mint lenge szellem.

(Ford.: Csorba Győző)