Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, színes árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirul a virágdísz,
Rég elfeledett kezek ósdi műve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz
Mind, mintha virulna, oly édes, üde.
Ily este merül fel előmbe sok emlék,
Mint messze homálybul a tarka hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg még,
Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó habú, méla vizekből
Felszökken a játszi, ezüstszínű hal,
Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl
S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar
És benne a rőtrügyű, bússzavú fák,
Szállok haza, messze, a barna daruval,
Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szíve retten,
Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésű, nagy, ifjú szerelmem
Mint hársszirom illata szállt le fölém.
Nem nyírt, buja lombú, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetű, szőke leány.
Nagy, tűzszemű gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: - Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny - maga nem feled el?--
De íme a holdat a köd beborítja
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakimra szorítva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sűrű cseppjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifjú bohóság
Nem fonja körül szívemet soha már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése