Mások életüket szabadon folyni hagyják,
bármerre tart a kedv, lélek, ösztön avagy vágy;
náluk, követve a tények akaratát,
ésszel nem jár a tett, s fej nélkül jár a láb;
vaktában kergetik az álmot és a vágyat,
minden nyíló kaput, minden szelet, ha támad:
csak az arasznyi kis jelenben élnek ők.
Nem lesznek ezután, s nem voltak azelőtt;
vannak, ez az egész. A lelkük föl-le táncol.
Mennek, nem követi az útirányt a vándor,
s bennük minden fakul, elmos búbánatot
öröm, igent a nem, a ma a tegnapot.
Élnek a napok és az ötletek során át.
Sosem jelzi szabály óhajaik irányát;
nem férnek semmilyen összhang rendjébe sem.
Ha gondolkodnak egy órát személyesen,
halk visszhangja se zeng további életüknek
során annak, mi ez órával összefügghet;
nem sebzi föl kihúnyt szívüket szerelem,
jövőjük lombtalan, múltjuk gyökértelen.
De te, ki tündökölsz, hogy lelkem sugarazzon,
tizenkét éve már, s hol angyal vagy, hol asszony,
megvédve odafenn, segítve idelenn,
szárnyad alá veszel, s megnyugtatsz kebleden;
te, ki ma is szívet öntesz még a szavakba,
s láthatóvá teszed, hű jelképpé avatva,
külső békével a benső enyhületet,
az ép test által a szelíd lelkületet,
derűvel jó szívet, s mint istenek az égben,
a tündöklő erényt a szépség tükörében;
te célom, fároszom, pólusom, mágnesem,
míg mi nem lehetünk szilárdak percre sem,
te tudod, hogy parancs irányítja a lelket;
minden fénylő, derűs és hűságes tebenned,
te nem zavarod a mindenség hangjait,
s akár egy mennyei szféra, olyan vagy itt.
Benned nincs zökkenő, de minden csupa kellem;
nyájasan öleli egymást lélek s a szellem;
életed, melybe könny is vegyül néhanap,
rejtve, mint fészekalj, mely búg a lomb alatt,
mint lassú, méla ár, mit mohos part szegélyez,
bájos hangversenye mindennek, ami édes;
jóság, szépség, erény, tüzes szem, friss mosoly,
lényed himnusz, amely Istenig fölhatol.
Úgy tetszik, mert csupa ékesség s csupa báj vagy,
hogy halk, ünnepies és tiszta zene árad
minden lépted nyomán, amely tovább halad.
A többiek zajok, de te muzsika vagy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése