Mihail Lermontovl: Elégia

Törj meg, törj meg, te éji hullám,
Öntsd el tajtékodat a sötét partokon.
Itt állok egymagam a szirtfokon,
Tenger tolul rám, éj borul rám,
Árva vagyok, világból kiszakadt,
Ki senkivel se tud osztozni szíve búján.
Halászkunyhók amott nem messze, nagy csapat,
Lobognak a tüzek, hull a rőzse rájuk,
Köröttük ül a gondtalan család,
Hallgatva egyikük meséjét vagy dalát,
Míg el nem készül ott füstfogta vacsorájuk.
Ó, lélek öröme! Hogy elkerült az engem!
Főváros fénye csalt, hamis fény, mostoha.
Micsoda dáridók! többet soha, soha!
De mi ez? Könny, könny a szememben.
Magamat siratom, sötét éj vándora.
Elpusztult éveim merülnek fel előttem
Egész világosan, minden nap, óra, perc,
Hiába bíztatom magam: felejts, felejts,
Előttem áll a kép, akaratom erőtlen.
Mért nem születtem én itt a halásztanyán,
Hol nem lel otthont az alattomosság?
Áldhatnám sorsomat! De most mért áldanám?
Most arcomat a könnyek sói mossák.
Milyen szánalmas is, aki ily hányatott,
Akit az ifjúság ráncokkal megrakott,
Ami kedvest adott, azt visszavette nyomban
És csak egyet hagyott: maró bűnbánatot.
Vajjon ki érzi úgy, mint én, a fájdalomban,
Hogy azt vállalni kell? Ilyen korán ki látta,
Milyen halálosan sivár az ő világa?
Én láttam és szülőhazámnak búcsút mondtam,
Száműzve magam onnan.

/Ford.: Nadányi Zoltán/