Bárdos Ferenc: Karácsonyesti vendégek

Messze benn az erdő mélyén, patak mellett, bogárhátú dombon állt az erdészlak: abban élt családjával az erdész. Megvolt mindenük. Az erdő adott vadat, a patak meg halat. Ami ezen kívül kellett, az erdőből arra is tellett - tűzifára, gombára, málnára sohasem volt gondjuk. A kis Veronika meg a még kisebb Rudi, az erdész két gyereke sokat kóborolt az erdőben. Még sötétedésben sem féltek a sűrű bokrok között járni-kelni.

Egy borús őszi napon a szokottnál későbben érkezett haza az erdész és nem úgy, mint máskor, hogy előbb messziről sípolt volna.

- Nem adtam jelet - súgta a feleségének -, gondoltam, hogy már alusznak a gyerekek. Meglepetést hoztam nekik! Ott van hátul, az istállóban, gyere, nézd meg.

Az asszony, odaérve, egy félénk, kicsi őzet pillantott meg: a kis állat riadtan a falhoz lapult.

- A vadászat zaja szakíthatta el a családjától: kimerülten bolyongott az erdőn - magyarázta az erdész.

Hát volt nagy öröm másnap, mikor a gyerekek felserkentek! A kis Rudi szíve majd kiugrott a helyéből izgalmában.

- Ugye, nekem hoztad az őzikét? - faggatta édesapját.

- Mind a kettőtöknek. De mivel az őzike is fiú, hát biztosan veled barátkozik meg jobban - felelte az erdész.

No, jó dolga is lett ott az őzikének! Reggelire friss tejet kapott, aztán finomszálú szénát, néha szecskát is a tehenek takarmányából. Reggeli után vidáman játszadozott, szaladgált a két gyerekkel, meg a Beró kutyával és gyorsan teltek a napjai.

Elfutott bő egy hónap, itt volt a december közepe. Beállt a kemény tél. Napokig esett a hó, aztán dermesztő hideg lett. Az erdei állatok egyre kevesebb élelmet találtak maguknak és éhesen kóboroltak a kopár fák között. A kis őzike családja is elhagyta a megszokott erdőrészt és élelmet keresve, mind közelebb merészkedett az emberlakta helyekhez. Egy napon kerítéshez értek: azon túl az udvarban nagy hóbundás kazal széna keltette fel figyelmüket. Nem tudták, hogy az erdészháznál járnak.

Az őzek óvatosan fülelve megközelítették a kertet. Őzpapa átugrotta a kerítést és mohó étvággyal kezdte ki a szénakazal oldalát. A mögött haladó másik két őz is éppen ugrani készült, amikor ijesztő üvöltést hallottak:

- Hau-vau, krr-brr! -vicsorogta Beró kutya és őzpapa felé rohant. A kis őzike is éppen künn volt az udvaron. Csak annyit látott, hogy őzek tűnnek el futva az erdő mélyébe...De ez elég volt neki. Pillanat alatt megragadta, húzta, vonta maga után zsenge korának derengő emléke: az erdő sűrűje, a szabad élet az övéi között. Hirtelen elhatározással átugrott a kerítésen és eltűnt abban az irányban, amerre az őzek futottak.

A kis Rudi sokat kesergett őzpajtása elvesztésén: sokszor fordult az erdő mélye felé és hangos kiáltással hívta:

- Gyere vissza, őzikém!...

A hideg csak nem hagyott alább. Így jött el a várva várt karácsonyest. A család együtt volt a nagyszobában - kivételesen még Beró kutya is.

- Kiskarácsony, nagykarácsony,
Kisült-e már a kalácsom...

Énekelte ezt a két gyerek, míg a tündöklő karácsonyfa gyertyáit gyújtogatta. A kis Rudi egyszer csak elhallgatott, szemei kerekre nyíltak, aztán az ablakra mutatva, elfúló hangon kiáltotta:

- Ott...ott...az én őzikém!

Mindenki az ablak felé fordult - és szinte szólni sem tudtak a meglepetéstől. Az ablaküveg mögül négy őzfej bámult megbűvölten befelé, a karácsonyfa fényébe...

Rudira gyorsan bundát adtak, hogy menjen ki és vezesse be a kedves vendégeket az istállóba.

A kis őzike elcsigázottan rohant kispajtásához, aki átölelte, úgy vezette az istálló felé. Az őzcsalád tagjai félénken követték őket. Aztán nekiláttak az elébük tálalt finom eleségnek.

Vacsora után a gyerekek bevitték a kis őzikét a szobába: megmutatták neki a sok szép karácsonyi ajándékot, amit kaptak. Sokáig játszadoztak együtt. A kis őzet később újra kikísérték megszokott helyére, az istállóba.

Azon az éjszakán az erdészházban mindenkinek, embernek, őznek boldog, békés volt az álma. Az őzek csak másnap hagyták el az erdészék vendégszerető házát - mikor már odakint elcsitult a hóvihar.

/Forrás: "Tél csengői csengenek"/