2013. december 4., szerda

Fekete István: Egyedül


A szobában várakozó árnyékok osontak, a kályhában egy kis láng perlekedett a nedves fával, s az ablakon túl súlyos hó alatt figyelt az erdő.

Délben indul a vonat - gondoltam -, hajnalra otthon leszek, és holnapután karácsony.

Néztem az erdőt. Ha nem lenne karácsony, nem mennék haza - gondoltam -, de az erdő nem mondott semmit. Kicsit elszomorodtam, hogy nem kívánkozom haza és kicsit szégyelltem is magam.

Nem volt köd, mégis alkonyi borulás szállt a szobára s a kis láng most már siránkozva könyörgött, hogy tegyek vele valamit, mert ha nem segítek neki, azonnal vége. Megigazítottam hát a tüzet, aztán kinyitottam az ajtót és kiálltam a teraszra, csak hogy teljék az idő.

A vadászház a hegyoldal öblében volt, de most nem lehetett messze látni és nem lehetett a szánkócsengőt sem hallani, pedig útban van már a völgybe errefelé.

- Nagy a hó - gondoltam, csak hogy gondoljak valamit, de aztán figyelni kezdtem, mert a ház mellett az öreg jegenyefenyő suhogni kezdett.

- Nem értem - gondoltam, és mivel a vén fa elvárhat annyi tisztességet, hogy lásson, ha kérdek valamit, kibújtam a tető alól és felnéztem rá.

A toronymagas korona most már zengve orgonált, míg a ház körül nem mozdult semmi, ám a hegyek taraja felett fehéren füstölgött a száguldó hó.

- Köszönöm a figyelmeztetést! - intettem öreg barátomnak, de amint betettem a szobaajtót, újra homály lett körülöttem s a homály azt kérdezte tőlem: mióta? És talán lent a síkon is?...

A reggel elmúlt, a szél néha lecsapódott már a védett zugba is és a kémény huhogni kezdett.

A szánnak már itt kellene lenni és megnéztem órám, mint a váróteremben. Ebben a szélben nem ér ide a csengők kis csilingelése.

Ekkor valaki csizmáját verte le odakint.

- Nagyon vártam már, János...

A vadőr - régi barátunk többszörös komaság révén - zavartan szorongatta a kezem és másik kezében egy pár csirkét tartott.

- És a csirkék?

- Gondoltam, megsütjük karácsonyra...én is idekint maradok...

- Mi? - és valami hidegség kezdett bennem kavarogni.

- ...mert...szóval a hajnali vonat már nem jött be. Szurdokon házmagas a fúvás, azt mondták a vasutasok.

A kályhában a lángocska vidáman ugrándozott.

- Táviratozni lehet?

- Azt lehet!

Jánoséknál minden állat szelíd volt, pedig öt gyerek zsibongott a ház körül, így szelíd volt a két kis kakas is. János azonnal le akarta vágni őket, hogy legalább azzal ne vesződjek, de én sürgettem, mert nagyon megvadult az idő.

- Majd elvágom én a nyakukat - mondtam keményen -, csak siessen, mert itt szorítja az idő.

Így azután egyedül maradtam.

- Ha nem lenne karácsony, úgyis itt maradtál volna - szidtam magam -, most hát itt maradsz. Süsd meg, amit kigondoltál...

Erről, hogy "süsd meg", eszembe jutottak a csirkék. Ott feküdtek a földön, lábuk össze volt kötözve s kicsit riadtan pislogtak. Egyszerre megtaláltam magam. Kibontottam a madzagot és megsimogattam őket, mert lábuk elgémberedett s még csak ülni tudtak.

- Nyugalom gyerekek, a nyakelvágást csak úgy mondtam...nem vagytok éhesek?

*

Aztán kiálltam a ház elé, mint akinek vendégei vannak, akik kíváncsiak az időre. Az öreg fenyő nyögve zengett már, mint a régi orgonák, az erdő felett sziszegve szállt a hó, a völgy mintha elfulladt volna a halálos fehérségben: seprője kavargott fel a vízmosásokból s a hegyi legelők megfagyott kopárságáról.

Aztán este lett egyszerre.

Vendégeimet elláttam s a két kis csirke szépen felült a tűzifára a sarokban, ahogy illik A parázs már nem hunyorgott a kályhában és a hamu alól kifolyt a szobában a csend.

- Lámpát kellene gyújtani - gondoltam, de aztán egy kis gyertyát vettem le a gerendáról és az asztalra állítottam, mert úgy éreztem, nem fény kell most nekem, csak egy kis világosság. A gyertya fellobbant, néztem, és felkaptam a fejem, mert a lángocska nem bent lobogott már, hanem kint, az ablak sötét tükre mögött álló kis fenyőfán. Ez a kis fenyő fia volt tán az óriásnak, és én kint az éjszakában ott ültem mellette.

Elállt a szél. A hó már alig szállingózott, én meg csak néztem az ablakok végtelen sorát s az idő ködös messzeségében azt a kis gyereket, aki az én szememmel nézte a karácsonyfát. Aztán mintha felemelne valaki emlékeim legtávolabbi ablakába és átölelve a karjában tartana. Az anyám...

- Elfújhatod, kis fiam. Majd holnap újra meggyújtjuk...

Hogy elfújtam-e - nem emlékszem, de most itt, a békesség nagy éjszakájában látom, hogy a láng lobog, lobog és tudom, hogy el nem alszik soha.

/Forrás: F.I., Búcsú/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5