Luis MacNeice: Júniusi vihar

 

Érett júniusok! kicsi réti útakon
hajtva, a sárhányó a füvet seperte
zsombor-földeken, mogyoró- s galagonya-
bokrok alatt, vagy

zöldbeborult dús bükk-sudarak között járt,
vagy rekettyék-lobogózta karszton autónk -
minden illó élve ez állhatatlan
nyárszaki hónak

visszatért most, ám a túlérett perchez
úgy hiszem, illőbb a vihart igérő
indigó égbolt – lapul a kert, csupán a
fák csúcsai ingnak:

szobám függönye befelé dagadozik,
zizzen a bokor, a madarak hazahúznak,
a fák fehér virága lehull, patakokban
zúdul a zápor.

Itt a tisztító vihar, a katharzis,
avult álmainknak letöri virágját,
ósdi érzelgést, a szeszélyt, a hajnali
óra szerelmét.

Kora alkony, az éjnek előfutára:
felhők: omladozó falak, és a villám:
az Úr őrült angyala sisteregve
rántja ki kardját.

Ha kiállnál most az esőnek kristály
sáncára, mély árka fölé a viharnak,
ó, ha most jönnél ide, boldog lennék -
vagy soha többé.

/Ford.: Tótfalusi István/