Mihail Lermontov: Dal

Én nem tudom csalt-e a csókod
S kikacagtad-e esküimet,
De szív szerint adtam a csókot,
Semmit, soha nem feledek.
S ha bűn, amit itt belül őrzök,
A nagy égre s ezer tovatünt
Boldog percünkre könyörgök:
Bocsásd meg ez egyszer a bűnt!

Te nem hiszel egyszerű szóknak,
De ifju időd eloson,
S tán sírva borulsz le maholnap,
Megértve egy szürke sorom.
Majd kebled rázza a sóhaj,
És bánat emészti szived,
De nem lesz már, aki csókkal
Felitassa a könnyeidet.

Ne tudja, ne hallja, ne lássa
A világ, a kevély, a rideg,
Mi volt szivem ifjui álma,
Ha felém nem nyílt ki szived.
De ha múltam, a semmibe eltünt,
Csodaként kivirúlna megint:
Vállalnám újra az esküt -
Ezredszer is újra a kínt!

/Ford.: Mészöly Dezső/