Z. Tábori Piroska: Kíváncsi Palkó

 

Mesét mondok néktek gyerekek, egy kis fiuról, aki szörnyen kíváncsi volt.

Hát figyeljetek ide. Ez a Palkó, akiről a mese szól, egészen jó gyermek lett volna máskülönben. A leckéjét megtanulta, írni is rendesen írt, az egyszeregyet is tudta. Hazudni egy világért sem hazudott volna és segített az édesapjának fát vágni, mikor a leghidegebb volt is. Mert a Palkó édesapja favágó volt. Nyáron fent lakott az erdőben egy kicsi faházikóban, olyankor Palkó is ott lakott vele és egész nap künn kószált a hatalmas fák között, szedte a gombát, virágot, játszott a madarakkal, gyíkokkal még a mókust is megkergette.

Télen, mikor az édesapja lejött a nagy erdőből, Palkó is vele jött. Lent laktak a faluban, Palkó iskolába járt és mikor ráért, elment az édesapjával a házakhoz fát vágni.

Hiszen minden szépen, jól is ment volna, csak az csúf kíváncsiság ne lett volna! De akár tél volt, akár nyár, Palkó nem tudott leszokni róla.

Egyszer aztán, egy karácsony előtt, Márton gazdának fel kellett menni az erdőbe. Magával vitte Palkót is.

- Édesapám, felmegyünk a fenyvesbe? - kérdezte Palkó kíváncsian.

- Nem, fiacskám, oda most nem lehet felmenni.

- Miért, édesapám?

- Mert ott most a karácsonyi angyalok dolgoznak. Kiválogatják a karácsonyfának való fenyőket. Meg is jelölik, hogy senki hozzá ne nyúljon.

- Hogyan jelölik meg?

- Aranyos aranyhajat kötnek reá. Aztán feldiszítik minden jóval.

- Nekem is választanak egyet, ugy-e, édesapám?

- Ha nem kíváncsiskodsz mindig, Palkó fiam!

Palkó elhallgatott. De ettől kezdve nem volt nyugta, egyre azon törte a fejét, hogy mit is csinálhatnak fent, a fenyvesben az angyalok. Be jó volna meglesni őket! Hátha nem is haragudnának meg érte? Még segíthetne is nékik.

Az édesapja, mintha csak kitalálta volna, hogy kíváncsi fiacskájának hol jár az esze, figyelmeztette:

- Aztán eszedbe ne jusson a fenyők felé menni, Palkó! Az angyalok nem szeretik, ha emberféle meglátja őket!

Hanem Palkónak ugyan hiába beszélt. Alig várta, hogy az édesapját megint munkába hívják, szép csöndesen megszökött hazulról.

Ment, ment, fel a hegyoldalon, bizony már bealkonyodott, mire a fenyvesbe ért, mert a fenyők a hegy tetejét kedvelik. Hideg is volt, vacogott a foga, sötét is volt, de nem félt.

Egyszer aztán valami halk, finom csilingelést hallott. Nagyot dobbant a szive és most már óvatosabban surrant előre, a nagy fák között. A bokrok, mintha csak meg akarták volna állítani: Egyik beléje kapaszkodott, másik havat rázott a nyakába. De Palkó csak ment, nagyon kíváncsi volt!

Hirtelen állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna. Egy pillanatra még a szemét is behunyta, hogy meg ne vakuljon a nagy csillogástól. Mikor kinyitotta, olyan szépet látott, mint földi ember még tán soha: ezernyi ezer karácsonyfa ragyogott előtte, egyik már készen, feldiszítve állott, a másikra most aggatták az angyalok a díszeket. Mindenütt aranyhajú angyalok sürögtek forogtak, nevetgéltek, énekeltek, annyi volt a dolguk, hogy nem vették észre a betolakodót.

A karácsonyfák között pedig mindenütt halommal hevert a szép játék. Némelyikről Palkó azt sem tudta, hogy micsoda. Bizonyosan városi gyermek kért olyat!

Mikor aztán kicsit megszokta a fényt, meg a lármát, beljebb is merészkedett. Hátha el tudna jutni egyik játékrakáshoz, úgy, hogy az angyalok ne vegyék észre? Ha megnézhetné e sok csodálatos holmit közelről! Még tán kezébe is vehetné őket!

A kíváncsiság olyan erős volt benne, hogy meg is indult. Nem vette észre, hogy egyik kis angyal jó ideje figyeli már. Az angyalka előbb hangosan rá akart szólni a haszontalan fiucskára, aki idemerészkedett, azután gondolta, inkább megnézi, mit is akar itt?

Mikor látta, hogy Palkó csak kíváncsiskodik, megcsóválta aranyos fejét és elröppent. Éppen akkor ért vissza, mikor Palkó megindult a játékok felé. Az angyal aranyos kis vödröt hozott magával, benne jókora ecsetet, azzal az aranyos ragasztófestékkel festették aranyszinűre a fenyődobozokat, hogy szebben csillogjanak a karácsonyfákon. Az angyalka most észrevétlenül bekente vele Palkó egyik fülét és jól odanyomta hozzá a nagy fenyő ágát.

- Jajajaj! - kapott a füléhez Palkó, de már későn. Az bizony odaragadt a fenyőhöz. Mozdulni sem tudott tőle. Mert mikor lépni akart, csak a fülét nyújtotta ki.

Most ijedt meg kíváncsi Palkó! Mi lesz itten! Bizonyos, hogy az angyalok észreveszik, még tán meg is verik vagy itt hagyják örökre, a fához ragadva.

Erőlködött, rángatta a fülét, azt sem bánta, ha fáj. Nyúlt is a füle, már kétszer akkora volt, mint azelőtt, még tán nagyobb is, de csak nem vált el a faágtól.

A kis angyal, aki hátulról nézte, majd legurult nevettében.

- No, kíváncsi Palkó, most megjártad! Akkora lesz a füled, mint egy lapát és aranyos is.

Végre Palkó akkorát rántott a fülén, hogy a faág vége letörött. Mehetett, amerre látott. Azzal most nem törődött, hogy fáj a füle, csak futott, futott hazafelé.

Késő este volt, mire hazaért. És mikor a sapkáját levetette, édesanyja majd szörnyethalt ijedtében. Hogyne! Palkó füle akkora volt, mint a kenyérsütő lapát és mintha színaranyból lett volna. Mosták, dörzsölték: hiába. Az angyalok festékét nem lehet lemosni.

Ugy-e, gyermekek, elhiszitek, hogy Palkó leszokott a kíváncsiságról. De még emberek közé is alig mert menni, mert mindenki csúfolta, nevette. Csak a tanitója csóválta szomoruan a fejét, valahányszor látta.

Igy tartott ez egy évig. Palkó úgy leszokott a kíváncsiságról, hogy ha az aranyszínű óriás füle nincs, el sem hiszi senki, hogy valamikor kíváncsi Palkónak hívták.

Eljött a karácsony is. És Palkó akkor nagyot gondolt. Megint csak felment a fenyvesbe, a karácsonyfaerdőbe. De bizony nem leselkedni! Meg akarta kérni az angyalkákat, hogy szabadítsák meg csúf, aranyszínű ékességétől.

És az angyalkák meg is tették. Mire Palkó hazaért, megint rendes, rózsaszinű füle volt. Még karácsonyfát is küldtek néki az angyalok.

Gyerekek, ti is vigyázzatok ám a fülecskétekre, mert sohasem lehet tudni, merre találkoztok egy angyalkával, aki a kíváncsi gyermekeket megbünteti!